Tegnap jöttem haza Lisszabonból. Harmadszorra voltam ott, és minden alkalommal csak egy-egy sétára volt időm.

Először 17 órát töltöttem a városban, beleértve az éjszakát is, és mivel egy konferenciára mentem, valamennyit aludni is kellett. És véglegesíteni a főnököm prezijét. De a szuper giccsbe hajló megérkezés után (ahogy a repülőgép ráfordult a leszállópályára, a tenger - jó, jó, nem tenger, Tejo, still - fölött éppen ment le a narancsvörös napkorong. Hihetetlen látvány volt. Fény és árnyék határán a szürkületben. Nem lehetett nem mosolyogni. Pedig erőltetett menet volt az utazás, egyébként is nyirkos szürkeségből indultam Pestről, és tudtam, hogy nem lesz idő Lisszabonra, csak a szokásos munka-út vár: reptér-taxi-szálloda-konferenciaterem-taxi-reptér. Aztán nem így lett. Talán a mosolygós érkezés miatt, talán mert hiába volt erőltetett menet, tudva, hogy az éjszakai otthoni leszállás után másnap hajnalban egy másik ország és egy másik város vár, Lisszabon kizökkentett.

Este volt, mire a taxi a szállodához ért velünk, már sötét, de az utcák tele voltak emberekkel. És tavasz volt a levegőben, vagy inkább már nyár-elő, nyüzsögtek az utcák, és hangosak voltak a teraszok. Lesétáltunk a vízhez, jó hosszú séta volt, bár a főút nyílegyenesen vezetett le a Tejóhoz, jó darabon kellett menni. És nem is a tenger volt, még kevésbé az óceán, egyszerűen egy tó, láttuk a túlpartot, mint a Balatonon mindig. De víz volt, és a nyár ott volt a levegőben. Visszafelé még megittunk egy pohár bort az egyik teraszon, majd a szállodában befejeztük a prezentációt. És kora délután a reptéren tudtam, szeretnék egy eredeti lisszaboni csempét. Vagyis vissza kell jönnöm. A hangulatért. És hogy hazavihessek egy darabka Lisszabont.

Másodszor november közepén jártam ott, másfél évvel az első út után. Akkor 2-3 órám is volt a nap közepén, és egy svéd professzor lett a kalauzom. Ő ismerte Lisszabont, és végighurcolt Alfamán. Hiába volt november, sütött a nap, ragyogtak az utcakövek és a csempék a házak falán. A svéd kolléga elmesélte, hogy Alfama csodával határos módon élte túl a 18. század végi földrengést, amelyről autodidakta várostörténészként éppen hosszas fejtegetésbe fogott volna, amikor egy mondattal elhallgattattam: Voltaire írt a lisszaboni földrengésről. :) Érdekes, mennyire belém égett az esemény, talán mert nagy megrázkódtatást keltett a korban. És mégsem kötődtek hozzá képek. Már a mai értelemben. Színes, kézzel fogható képek. Szavak voltak, a kortársak megdöbbenését kifejező szavak. Egyfajta irodalmi látlelet. Valóságból gyúrt fikció.

Végigjárni az egyik megmaradt negyed utcáit, megérinteni a házak falán kéklő-zöldellő-sárgálló csempéket, és mindezt a novemberi napsütésben - hihetetlen élmény volt. Eszembe jutott, hogy másfél évvel korábban - amikor sokkal kevesebb csempét láttam a város egy másik részében sétálva - szerettem volna egy csempét magamnak is. Nem a turistáknak készített parafába foglalt edényalátétek vagy hűtőmágnesek egyikét, hanem egy igazi csempét. És másfél évvel később, az egyik sarkon ott volt egy bolt. Annyira megörültem az Antikvitás feliratnak és a bejárat előtt sorakozó csempéknek, hogy majdnem elütött a villamos. Az egyik sárga lisszaboni villamos. De aztán bementem. És hihetetlen volt. Századok szerint csoportosítva ott volt egy csomó csempe. És hirtelen sajnáltam, hogy az éppen felújítás alatt álló lakás burkolóanyagait már megvettük. Bár hazaszállítani nyilván nem lett volna egyszerű - és gondolom, megfizethető is aligha - egy fürdőszobányi-konyhányi csempe, de hihetetlen látvány volt a bolt padlóján sorakozó kockák választéka. Végül egy 18. századi darabbal távoztam. És így másztuk tovább a dimbes-dombos utcákat, eltévedve egy-egy sikátorban.

A séta végén a svéd professzor felvitt egy teraszra, ahonnan egyszerre látszott a kikötő és a tenger (jó-jó, csak a Tejo), és mindkettőnknek rendelt egy Caipirinhát. Próbáltam tiltakozni, hogy alig múlt 3 óra, és nekem még lesz egy megbeszélésem egy portugál partnerrel, csak annyit mondott, úgy még viccesebb leszek. A novemberi napsütésben egy Alfama feletti teraszon ülve megittam hát életem első eredeti Caipirinháját, néztem a tengert (igen, még mindig csak a Tejót), és közben arról beszélgettünk, mennyire jó lehet Lisszabonban élni.

A megbeszélés után a portugál partner egyébként egy Ubert hívott nekem, és bár akkor már nagyon szerettem volna csendben szemlélni az autóforgalmat, és csak végiggondolni a napsütötte 3 óra képeit, a sofőrnek be nem állt a szája. Elmesélte, hogy tanárnak készült, de végül 2 vagy 3 vizsgát nem tett le, így taxisofőr lett, és most uberezik. És a maga lehengerlő mediterrán módján még hozzátette, sajnálja, hogy nem hagy békén, de nagyon szereti, hogy az ubert sok külföldi használja, mert így fejlesztheti az angoltudását. Szerencsére közel volt a reptér... :)

Harmadszorra most voltam Lisszabonban. Egy magyar kolléganőmmel, aki még sosem járt Portugáliában. Az első másfél nap őrült programja után volt egy bő fél napunk szabadon, és most rajtam volt a sor, hogy megmutassam neki a csempék városát. Most én itattam vele Caipirinhát a város feletti teraszon, majd vittem végig a girbegurba utcákon, és elcipeltem a csempeboltba is. Megint vettem egy 18. századi darabot. Ő csak fényképezett.

És ismét egy Caipirinhával a fejemben találkoztam ugyanazzal a portugál partnerrel - bár ez alkalommal egy ebédre és egy limonádéra is jutott idő a kettő között. A kolléganő mégis a Caipirinha-élményt emelte ki, pedig ő sem egy nagy alkoholfogyasztó. Itt kiegyenlítettem a számlám a sorssal - továbbadtam egy ezért-érdemes-élni pillanatot, amit én is egy bennfentes mosolyú idegenvezetőtől kaptam korábban.

Eltelt majdnem két év az első és egy szűk félév a második látogatásom óta. Március elején 25 fok volt Lisszabonban - konkrétan leégett a nyakunk. És feltöltődtünk napfénnyel és tengerillattal (igen, még mindig a Tejo). Van egy újabb csempém, már kettő. És mindennél biztosabban érzem, hogy vissza akarok menni Portugáliába, nem fél napos sétára, hanem legalább egy hétre, hogy hosszabb időre töltsem fel az elemeimet. A legjobb volna vitorlázni. Kíváncsi vagyok, milyenek a portugál halászfalvak.

Döbbenetesen finom halat ettünk ugyanis egy narancsfák árnyékolta kertben, ahova az ír és a francia kollégát elrángattuk a közös rendezvényünk előtt. Ki kéne próbálni, van-e olyan érzés, amikor egy portugál tengerparti étterem aznap fogott halaiból készített vacsorát eszi az ember egy napsütéses-szeles hajón töltött nap után, mint amilyen lassan két éve volt ugyanezt megtenni egy horvát szigeten.

És el kéne menni egy fado-estre is. Koktélt inni vagy portóit, és nézni az arcokat magam körül.