Ahogy az előző, jó régi posztból kiderült, ha már Mohamed nem ment el a hegyhez, a hegy jött el Mohamedhez. A vicces, vonzó, kedves német pasi Budapestre költözött egy évre, sabbaticalra. Nekem, a felsőoktatásban dolgozóként a sabbatical egyértelműen azt jelenti, hogy valaki a megszokott akadémiai környezetéből szakad ki egy évre, hogy írjon egy könyvet, vagy máshol, más kulturális környezetben tanítson, hogy bár valóban kiszakadjon a közegéből, de egyben mégis a megszokott világában maradjon. Na, ő topmenedzseri pályafutást szakított félbe, hogy visszatérjen egy kicsit az akadémia világába, és a habilitáció után professzor lehessen. Publikált, konferenciákra járt, témavezető lett. Nekem mindennapos dolgok, neki valami rég elfeledett szellemi pezsgés, jóllehet egy teljesen ismeretlen kultúrájú egyetem más szellemiségű karán.

Közeledett az év vége, és még nem látszott, hogyan tovább. Folyamatosan keresték ugyan fejvadászok, de nem nagyon vette komolyan a megkereséseiket. Egyetlen állás keltette fel az érdeklődését, akkor kérdezett meg először komolyan, mennék-e Luxemburgba vele, ha úgy alakulna. Könnyedén vágtam rá az igent, azt gondolva, hipotetikus az egész (ebben, mondjuk, igazam lett), egyébként meg egy francia nyelvterület mégis otthonosabbnak tűnt a németnél. Kiderült azonban, hogy a pozíció kevésbé stratégiai, mint amire ő vágyik, így ez az egy körvonalazódni látszó lehetőség is elillant. És közben november lett. Nem nagyon beszéltünk a hogyan tovább-ról. Ha egy júniusi nyaralás során elhangzó lánykérés nem számít annak. Illetve egy szeptemberi nyaraláskor hozott döntés arról, hogy ha már nyár van, napsütés, tengerillat, hullámok, vitorlás, kék ég, sirályok és a végtelen tenger az ekkor már kevésbé zsúfolt szigetvilágban, akkor lehet szabadon lélegezni együtt a természettel, és kinyitni ajtókat, amelyekről szintén nem esett sok szó köztünk korábban. Egyikünk sem számított arra, hogy egy ajtó kinyitása ennyire gyors hatással lehet az életünkre. Márpedig november legelején ott álltam egy pozitív terhességi teszttel a kezemben.

Elég vicces, amikor az ember bőven a harmincas évei második felében a kezében tart egy tesztet, amelyet csak azért végzett el, mert már nagyon ment volna futni, és így akarta kizárni azt, hogy a napok óta vele lévő fájdalom valami olyasmit jelezhet, aminek árthat a szigetkör. Ha árthat egyáltalán. Szóval ha a vicces oldaláról akarom megragadni a történetet, őszintén sajnálom, hogy nincs bekamerázva a lakásom, így nem láthatom soha kívülről, milyen fejet vágtam az iszonyatosan gyorsan pozitívra váltó teszt láttán, és hogyan ismételgettem megdöbbenve szorongatva azt a műanyagdarabot: "de hát hogy?" Milyen lehet ez másoknak, tényleg kedvezőtlen élethelyzetben? Fogalmam sincs. Én csak képtelenségnek éreztem, hogy ennyire gyorsan jöhet egy baba. Hát még meg sem beszéltük! Még az esküvőről sem beszéltünk igazán, az a beszélgetés akkor elakadt, amikor kiderült, hogy bár nem miattam töltünk minden nyáron legalább két hetet egy-egy tízméteres vitorlás fedélzetén kettesben úgy, hogy sokszor egy-egy nyugodtabb öbölben horgonyzunk le a zajos kikötők helyett, mégsem ugyanaz a kép szerepel mindkettőnk fejében az esküvőről, azaz a pasim nagy bulit szeretne, nem pedig egy vitorlázással egybekötött kettesben-mezítláb kimondott igent. Őszintén megdöbbentem, amikor ez kiderült. Úgyhogy az első beszélgetésen, amire egyébként a születésnapi piknikje előtt vagy után megejtett bringó-hintózáskor került sor, félbe is szakadt azzal, hogy legalább a nászút helyszínében megegyeztünk: Seychelles. Lesz homok, vitorlázás, napsütés, kék tenger, kék ég, csillagok, gondolom, eldugott kis kikötők is akár, és csendes öblök. És lehet mezítlábas tengerparti esküvő is, ha ezt szeretném, de aztán hadd legyen egy buli is. Abban maradtunk, ha bulit akar, akkor csináljuk rendesen, akkor az esküvő legyen együtt a bulival, Seychelles meg legyen nászút. Mezítláb, homokban, hajón és a tengeren.

Aztán itt el is akadt a beszélgetés, mert kezdődött az őszi őrület, újraindult a verkli, és ki-ki ment a maga dolgára. Voltunk ugyan Erdélyben egy hetet augusztusban, azonban annyi mindent szerettem volna megmutatni neki - és megnézni magam is -, hogy végül sikerült egy meglehetősen erőltetett menetet letolnunk. Na de szeptemberben elmentünk vitorlázni, és volt napsütés, és sziklák és kék tenger és kék ég, még delfineket is láttunk. És csak ketten voltunk, kis szigetek kis éttermeiben ettük a háziak által aznap fogott halat, és aztán egyik délután, amikor a szárazföldet már napok óta nem láttuk, csak egyik sziget tűnt fel és el a másik után, akkor kinyitottuk azt az ajtót. Ki gondolta, hogy valaki azonnal becsúsztatja a lábát a résbe? Ki gondolta, hogy bár a nyaralás után én folyamatosan utazom majd a munkám miatt, és ha mégsem, akkor majd ő megy el, egy kis láb simán befér a résnyire nyitott ajtón? Azt gondoltam, rengeteg időnk lesz még erről beszélgetni. Álmodozni kicsit, milyen is lenne az életünk egy gyerekkel. Hát, végül is lett, nyolc hónap elég hosszú idő, még ha villámgyorsan telik is el.

Most már minden készen áll. Az a kis láb, ami akkor persze még nem is volt láb - először csak egy kis pacát láttunk az ultrahangon, pedig addigra megjárta velem Észtországot és Pozsonyt is -, azóta nevet kapott, és egyre határozottabb körvonalakat ölt a fejünkben. Még nem bújt ki, mégis köré szerveződik már az életünk: az egy éves sabbaticalból cégalapítás lett, és ezzel párhuzamosan az a döntés, hogy 1,5-2 évet még biztosan maradunk. A többi majd elválik, ugye. Ebben nagyon jók vagyunk... :)

Mi lehet a feloldása egy távkapcsolatnak, ha a két fél két különböző országban él? Nyilván több forgatókönyv létezik:

1. be lehet fejezni, ha a felek belefáradnak a folyamatos utazgatásba,
2. valakinek költöznie kell, ha előbb-utóbb együtt akarnak élni,
3. költözhetnek akár mindketten, mert a kompromisszum lehet egy harmadik ország,
4. és berendezkedhetnek egy huzamosabb távkapcsolatra is.

Hirtelen ennyi lehetőség jut eszembe, és nyilván a sorrend sem véletlen.

Lassan fél évvel ezelőtt vázoltam fel a fenti lehetőségeket (de nem tudtam rászánni magam a poszt befejezésére, talán mert az végérvényesnek tűnt volna), amikor már 3 éve éltem távkapcsolatban Berlin és Budapest között ingázva, és egyre gyakrabban jutott eszembe az 1. megoldás. Nyilván ez volt a reménytelen fázis, amikor azt gondoltam, nincs megoldás, mert nincs határozott szándék a helyzet megoldására, ezért előbb-utóbb úgyis ez lesz a vége. És azt is gondoltam, én fogok előbb belefáradni. Mert a pasim szinte mindig távkapcsolatban élt. Nemcsak rutinja van a helyzet kezelésében, néha attól tartottam, egyenesen ez az a modell, amely számára a kapcsolatot jelenti. És már akkor is azt írtam, be kell vallanom, a helyzetnek tényleg vannak előnyei. Mindkettőnknek megvan a saját lakása. Sőt igazából a saját élete is, amelyek között persze rengeteg átjárás van, de mégis vendégeskedünk csak egymás életében, nincs közös életünk. És ez így leírva máris világossá tette, miért is tűnt a helyzet számomra megoldhatatlannak: mert nem éreztem, hogy van közös nevező. Mert azt éreztem, neki jó így, legalább is élhető, nekem pedig nem.

Persze tudtam már akkor is, léphetnék én, ha én akarom a változást. Foghatnám a cókmókom, és költözhetnék Berlinbe. Még azt is gondoltam, örülne ennek. Megmondta, ha látná rajtam a költözés legapróbb szándékát, holnap megfogna, és kivinne. (Azért a képszerűség kedvéért ott rögtön eljátszottam a gondolattal, mit jelenthet ez. Beül az autójába, ideautózik, cirka fél nap alatt, és berakja a ruháim és a könyvtáram nagy részét, na jó, nélkülözhetetlen részét, és vezet is vissza? Vagy?) De nem látta. Ezért meg voltam győződve arról, hogy nem is gondolkodott ezen.

Én pedig egyre fáradtabb lettem. Egyre többször tettem fel magamnak a kérdést, valóban ilyen kapcsolatban szeretném-e leélni a harmincas éveim második felét. A közös életünk rengeteg elemére mondtam volna gondolkodás nélkül igent, mert nagyon élveztem, hogy felfedezhettük egymás kultúráját, és megismerkedtünk olyan dolgokkal, amelybe a másik vezetett be minket. De ezek az élmények leginkább a saját, külön bejáratú életeink metszéspontjait jelentették. És közben megvolt mindkettőnknek a saját élete.

Sokszor kaptam meg visszavágásként azt a szemrehányást, mennyire élvezem én is a saját budapesti buborékomat, amelyből a külső szemlélő szerint soha nem is lépnék ki. Én közben belül azt gondoltam, dehogynem, ha azt érezném, hogy ezzel együtt építünk valamit, dehogynem lépnék ki belőle. Ám közben azt is el kellett ismernem, hogy ezt nem lehetett könnyű kitalálni, hiszen sosem mondtam, hogy lépnék. Nem mondtam, mert sosem kérdezte, mert csak azt vágta a fejemhez, hogy nem mennék. És mindeközben az nyilván jól látszott, mennyire otthon lett a kis belvárosi lakás, és mennyire szerettem az embereket, akik körülvettek, és a tevékenységeket, amelyek kitöltötték a napjaimat. Valóban nem tűnhettem úgy, mint aki fejben éppen csomagol. Persze nem is csomagoltam. De azért el-eljátszottam a gondolattal, mi lehetne ennek a kapcsolatnak a kimenetele, ha egymás mellett tesszük le a voksunkat. Hogy akkor Németországban kellene élnem. Új buborékot fújni magam köré. Illetve magunk köré. Új munkával, új barátokkal, új otthonnal, új életritmussal.

Tudom, hogy nem ördöngösség ezt megteremteni, már kétszer megtettem korábban. Igaz, az egy olyan országban történt, amelynek beszéltem a nyelvét, és értettem a kulturális utalásait. Egy olyan országban, amelyben otthon voltam, kamaszkorom óta tanultam a hangját és az arcát. Németország teljesen vakfolt ebből a szempontból. Illetve az volt három és fél évvel ezelőttig. Azóta ismerkedem vele. Méghozzá úgy, ahogy korábban egyetlen más kultúrával sem: egy olyan közvetítő segítségével, akinek a kultúra minden cseppje a vérében van, és minden vágya, hogy ezt átadja nekem. Csak élnem kell a lehetőséggel. Jó, idősebb vagyok már, talán kevésbé rugalmas is, de soha nem volt ennél jobb motivációm.

Ízlelgettem tehát a lehetőséget, mert a hullámokban rám törő belefáradás mellett ott volt persze a vonzás, amelyet a szerelem képviselt. Minden érdekelt, ami segíthetett a személyisége egy újabb rétegét meglátni. És tetszett az a nyitottság is, amellyel a magyar kultúra felé fordult. Mintha értette volna, hogy az eltérő háttér miatt csak akkor érthetjük meg igazán a másikat, ha megismerjük annak kultúráját is. Nyilván értette.

Mielőtt végleg belefáradtam volna a párhuzamos történeteinkbe, megmozdult a hegy. Ha már Mohamed nem mozdult... Először csak lehetőségként merült fel, majd egyre konkrétabb forgatókönyvként körvonalazódott, ami végül néhány hete bizonysággá vált: ő költözik Budapestre. Egy évre jön, így szól a megállapodás, egyfajta sabbaticalra. Ezalatt fogja kitalálni, hogyan tovább. Pillanatnyilag azt gondolja, Németországban szeretne majd élni.

Ahogy egy kollégája fogalmazott a búcsúpartyján: egy évem van tehát, hogy meggyőzzem, éljünk Budapesten, és egy éve  van, hogy meggyőzzön, költözzünk Németországba.

Az ex-férjem író. Amikor megismertem, és megtudtam, hogy jelentek meg novellái folyóiratokban, kitúrtam egyet a következő könyvtárazásomkor. Óriási várakozással olvastam a szöveget, hiszen az akkor még nem is férjem, pláne nem ex, elmesélte, hogyan találkozott 17 évesen EP-vel. Egy családi barát révén egyébként, egy jól ismert karmester mutatta be őt EP-nek. EP-nek! Utolsó éves voltam a magyar szakon, amikor megismertem az ex-férjemet (aki akkor még sem férj, sem ex nem volt, ahogyan ezt már említettem), és nagyon menőnek tartottam, hogy nem csak hogy találkozott EP-vel, de el is küldte neki egy korai írását, és pozitív választ kapott tőle. EP-től.

Az igazat megvallva a történetet egy kicsit árnyalja, hogy akkoriban, az egyetemen, és különösen a magyar szak vége felé, készülve a francia irodalom doktorira, igazából az nyűgözött volna le, ha a történet Nádasról szól. Ő volt akkor számomra az igazi író. EP túl nagy sztár volt, és azokban az években, amikor a Széchenyi és az Akadémiai könyvtárak, valamint az egyetem és kávézók és a pesti éjszaka sokszögében éltem az életem, úgy gondoltam, EP nem elég mély. Bezzeg Nádas. Ő nincs jelen mindenhol, nem sziporkázó beszédekkel lép az emberek elé, hanem kizárólag a legmélyebb irodalommal. (Zárójel ugyan mindez a történet szempontjából, de ha már elkezdtem, muszáj leírnom, hogy alakult bennem mindez, mert én lediplomáztam, majd befejeztem a doktorit, elmentem Franciaországba, később visszajöttem, és EP egyszer csak meghalt. És az az utolsó beszéd, amikor Dés kísérte szaxofonon, szerintem egyhamar nem megy ki a fejemből. A Hasnyálmirigynaplót olvasva újra és újra eszembe jutott, mit gondoltam korábban, és újra és újra megkövettem EP-t, aki akkor már nem élt egyébként, mert a könyvet csak sokára mertem a kezembe venni. EP zseni volt a szememben gimnazistaként, és újra az lett, ahogy igazán felnőttem. Talán az egyetemen csak annyi történt, hogy megszerettem Nádast is. Vagy felnőttem hozzá. Hogy aztán visszanőjek EP-hez. És a többiekről még nem is beszéltem, mert Parti Nagy Grafitnesze sokáig volt a Bibliám.)

De visszatérve a történetemhez, jóllehet EP említése - az egyetem végén, a fent említett okokból - nem volt olyan jelentőségű számomra, mintha Nádas biztatásáról mesélt volna az ex-férjem, de azért várakozást keltett bennem. Amúgy is remek magyartanárnak tartottam, lenyűgözött, ahogyan az irodalomról beszélt, biztos voltam hát benne, hogy írónak is legalább annyira zseniális, mint irodalmárnak. Elolvastam hát egy novelláját a könyvtárban, és... És csalódtam. Nem volt igazán jó. Nem volt rossz, persze, nyilván nem publikálták volna, ha rossz, de nem tetszett igazán. Pedig ott volt a lelkesedésem, akkor már nem csak szakmai szempontból érdeklődtem iránta, de emberileg is. Sőt. És a novellája nem tetszett igazán. Így végül akkor el sem árultam neki, hogy elolvastam. Biztos megkérdezte volna, hogy tetszett, és mivel hazudni nem tudok nagyon jól, és nem is akartam volna, az elemzésemre meg nyilván nem lett volna kíváncsi, inkább bölcsen úgy döntöttem, meg sem említem, hogy elolvastam egy írását.

Később megjelent egy könyve, még a házasságunk alatt, annak a kéziratát is olvastam, meg addigra már rólam is írt néhány szöveget. És addigra már annyira bemászott a bőröm alá a stílusa, hogy őszintén azt gondoltam, csodálatos az írói nyelve, a mondatai úgy viszik a hátukon az olvasót, mint egy segítőkész óriás a mesehőst, mélyen be a varázsvilágba.

A válásunk után egy olyan könyve is megjelent, amelyben a válásunkról írt. Illetve nyilván nem a válásunkról, hiszen a regény fikció, mégis a válásunk ihlette. Akkor már kevésbé voltam boldog az író volt felesége cipőben, de a tehetsége még így is elvarázsolt. Azokban a részekben, amelyek a kedvenc íróm mesemondási technikájának parafrázisai, úgy szólaltatja meg a női főhőst (az ex-feleséget, engem), hogy egy engem jól ismerő barátom, aki a tankönyvi naiv olvasó, megdöbbenve kérdezte, ezek a beszélgetések valóban megtörténtek-e, mert azokban a párbeszédekben annyira én beszélek. És tényleg. Azok a beszélgetések sosem történtek meg, azok mind fikciók, de én is megborzongtam, amikor olvastam őket, mert tényleg én beszéltem bennük. Nyilván nem csak az én bőröm alá másztak be az ex-férjem mondatai, hanem esetleg fordítva is megtörtént ugyanez. Talán nem is lehet ez másként, ha egy író-irodalmár egy irodalmárt vesz feleségül.

De nem erről akartam írni, hanem Rómáról. Mert éppen most olvastam az ex-férjem egy rövid írását Rómáról, illetve a római utazásairól. Köztük arról is, amelyet együtt tettünk. És érdekes, milyen pillanatokat emelt ki az útról, milyen képek maradtak meg benne élesen. Ma is látja a római Magyar Akadémia tetőteraszáról a nyüzsgő tömeget, mert többször vacsoráztunk ott, amikor a barátnőm révén a Via Giulián laktunk. Bennem nem is csak a tetőterasz él elevenen, de az egész környék. Hihetetlen volt ott lakni, két lépésre mindentől, Róma szívében. Az én fejemben is nagyon éles képek maradtak arról az útról. A Via Giulia és a környék. A kis pizzázó a Tevere másik partján, ahol életem egyik legfinomabb pizzaszeletét ettem. A kígyózó sor az egyik legfelkapottabb római pizzéria előtt, amelyet végigálltunk, hogy megkóstolhassuk Róma legfinomabb pizzáját, amely azonban meg sem közelítette a pizzaszeletet. Biztosan nem a pizza volt az oka a különbségnek, illetve biztosan nem csak. Talán inkább a hangulat. A pizzaszeletben ott volt a Tevere, a napfény, annak a napnak az ígérete. A vacsorában pedig a túlzsúfolt étterem, a sorakozó emberek látványa és a fülledt római éjszaka tumultusa. Pedig a vacsorát követő séta és fagyi ismét tökéletes emlék.

Az exem írt egy jazzkoncertről is, ami persze nem meglepő, elsősorban miatta mentünk el oda, bár mindhárman nagyon jól éreztük magunkat. Egy Róma-széli parkban volt a koncert, holdfényben és igazi olasz hangulatban. Bennem az kevésbé maradt meg, mint például egy séta, ahol a barátnőmmel már azt terveztük, hogyan látogat majd meg ő engem az ősszel, amikor én már Párizsban leszek, ahogyan mi most őt. Ez a kép nagyon eleven még: a napsütés, a Tevere, a híd, és mi ketten (az ex-férjem - akkor még a férjem persze - talán előttünk járt valamivel), ahogyan arról beszélgetünk, milyen kerek minden.

Voltam én is Rómában korábban, de az egy iskolai út volt, még gyerekként. És akkor csak két napot töltöttünk az olasz fővárosban, amikor is végig zuhogott az eső. Hihetetlen, hogy az első képem Rómáról egy szürke pacni... Az Akadémián lakva ez persze felülíródott, akkor végig sütött a nap, és olyan kék volt az ég, amilyen csak Olaszországban lehet. És voltunk piacon, és ott vettünk paradicsomot, és bivalymozzarellát, és a barátnőm ablakából szüreteltük a bazsalikomot a tésztához. Annak a paradicsomos pennének az íze máig a számban van.

Aztán voltam Rómában a válásom után az akkori pasimmal, aki mára már ex. Életem egyik legcsodálatosabb nyaralása volt. Olyan harmóniában és tömény boldogságban töltöttünk ott egy hetet, hogy szimbolikusan csak egyetlen kép maradt meg bennem élesen az egészből: amikor a Circus Maximuson odajött hozzánk két olasz srác, és megkértek minket, vegyünk részt a projektjükben. Válaszolnunk kellett a kérdésükre: mennyire vagyunk boldogok, és a számmal, amelyet 1-10-ig választhattunk, lefotóztak minket. A pasim válaszolt, én lefagytam - meglehetősen érzékeny helyzetből menekültünk el a napsütésbe, szóval én bármit szívesebben feszegettem volna, mint az érzéseinket. A pasim azonban válaszolt, elvette a 8-as táblát, és pózolt a fotóhoz. Miután a srácok elmentek, megkérdeztem, miért 8. Azt mondta, azért, mert még soha nem volt ilyen boldog, tehát ha nem az ex-felesége lenne éppen terhes tőle, hanem én, a 10-est kérte volna el...

Végül 3 éve voltam legutóbb Rómában. A húgommal vittük el az anyukánkat szülinapi ajándékképen egy hosszú hétvégére. Augusztus volt, rekkenő hőség, a város tele volt turistákkal. Meglehetősen otthonosan mozogtam az olasz kultúrában, pontosan tudtam, ilyenkor a rómaiak elmenekülnek a tengerpartra, vagyis a turisták által bevett várost fogjuk látni, nem az igazi Rómát, de a húgom és az anyukám is tanárok, a legkönnyebben a nyári szünetben tudnak utazni, ezért mentünk akkor. Nagyon jó volt az az út is. A legélesebb emlék az a fél nap, amikor ők elmentek a Szent Péter bazilikába, én pedig elszöktem, és felmentem a narancsfákhoz, megnéztem a bazilika kupoláját a kulcslyukon keresztül, amelyet még a barátnőm mutatott évekkel korábban, akkor, amikor az Akadémián töltve egy hónapot, maga is rómaivá vált egy kicsit. És miután megvacsoráztam az anyukámékkal, még elmentem egy Frida Kahlo-kiállításra. Úgy emlékszem, este nyitott, én mindenesetre mintha este 11-kor jöttem volna ki, és amíg visszasétáltam a Forum Romanumhoz, ahol a húgomékat hagytam, megint azt éreztem, otthon vagyok.

Minden porcikámban benne van a francia kultúra, mégis azt szoktam mondani viccesen, hogy előző életemben olasz voltam. Az olasz ételek, az olasz kultúra és az olasz városok és tájak a részeim.

Hogyan keveredtem mégis egy német pasi mellé, aki bár szintén imádja Francia- és Olaszországot, mégis tipikusan német? Sebaj, most már ezt a kultúrát is tanulom :)

Több hónapja láttam a Katonában a Molière-darabot. Nagyon tetszett, és gondolkodtam, írjak-e róla. Végül nem írtam. Azért írtam volna, mert meglepő volt a hatás, amelyet a darab tett rám. Francia irodalmat tanultam az egyetemen, sőt, doktori szinten is ezzel foglalkoztam. De Molière még tizenévesen lett a barátom. Franciául olvastuk a gimiben, bár a tizenhetedik századi szöveg még kéttannyelvűsként is sok lehetett, gondolom utólag. Nem emlékszem, hogy akkor nehéznek találtam volna. Ahogyan imádtam Ionescót is, pedig az ő nyelvi humora tényleg mély nyelvtudást igényel, jóllehet a felszínen könnyűek a szövegei: egyszerűek a szavak, nem túl bonyolult a mondatszerkesztés. Csak a rétegek ne tűnjenek el az egyszerűnek, könnyen érthetőnek tűnő felszín alatt.

Molière-ről pozitív kép élt bennem, kamaszként, azt hiszem, jófejnek tartottam. Mert bár néha túl erősnek éreztem a darabjaiban a helyzetkomikumot – mint egy tizenhetedik századi aláfestő nevetéssel ellátott Jóbarátokban –, a vígjátékaiból sugárzó életszemlélet, az, hogy a hatalmukkal visszaélő középkorúak és öregek újra és újra elbuknak, hogy a szerelmes fiatalok győzedelmeskedhessenek, szimpatikussá tette a hullámos hajú alkotót. Szinte már klisé, hogy Molière-nél a fiatalok győznek, s bár az idősebbek kezében van a hatalom – legyen az rang, pénz vagy mindkettő egyszerre – a szerelem végül erősebbnek bizonyul ennél. Hogy ez mennyire volt valóság a 17. századi Franciaországban, az más kérdés, Molière-nél ez a világrend.

Ám a Katona előadásának végén nem elégedetten mosolyogva álltam fel a székből. Persze Molière nem véletlenül klasszikus, színdarabjai jóval többet adnak egy-két órás szórakozásnál, elgondolkodtatják az olvasót/nézőt, a humor – a néhol igencsak eltúlzott helyzet- és jellemkomikum egyaránt – része az eszköztárnak. Irodalmárként a szöveggel dolgozunk. Ez sosem egyszerű egy drámánál, hiszen a dráma szövege az előadással lesz teljes, az azonban már szükségszerűen értelmezés. Ahogyan értelmezés a fordítás is, így tehát egy francia szerző magyar nyelven előadott darabja többszörös értelmezés révén jut el a nézőhöz. Nem is csak kétszeressel, mert a fordító és a rendező mellett ott van a dramaturg és a színész is.

Nem mosolyogva álltam fel tehát egy általam korábban is ismert történet megtekintése után, mert Ascher Tamásnak és Máté Gábornak köszönhetően jobban sajnáltam Arnolphe-ot, mint amennyire örültem, hogy a terve nem sikerült. Értelemszerűen felvetődik az aktualitás kérdése egy a nőt bábuként szerepeltető dráma kapcsán, amelyben a férfi főszereplő hosszú éveket fektet abba, hogy vastag vonallal körbe rajzolt keretek közé zárja leendő feleségét, egy olyan 21. századi valóságban, ahol ismét felmerül, hogy a női princípium az otthon és a gyerekek őrzése.

A főszereplő, az idősödő Arnolphe a világtól elzárva neveltet magának egy gyerekként kiválasztott fiatal lányt, méghozzá a lehető legvisszafogottabb intellektuális környezetben. Buta feleséget akar, mert vad fiatal éveinek tapasztalatát nem feledve azt reméli, a feleség butasága megvédi őt a felszarvaztatástól. Arnolphe számtalan férj felszavazásában működött közre, és cinikusan nyilatkozik még a darab jelenében is azok vakságáról és tehetetlenségéről. Mikor végre ő maga is megállapodna, a múltja elkezdi kísérteni. Nem attól kell tartania, hogy egykori áldozatai állnak bosszút rajta, ám a jelenség, melynek ő csupán egy képviselője volt, őt is fenyegeti. Az egész terv – tudatlanságban felneveltetni leendő feleségét, nem várva mást egy asszonytól, mint hűséget – hűen tükrözi világlátását. A boldogság csak annyi, hogy rajta nem nevetnek majd a háta mögött, ahogyan ő tette egykor másokkal.

Természetesen téved. Molière fiataljai mindig szimpatikusak. Agnès naiv és végtelenül egyszerű, de amikor szerelmes lesz, vágy ébred benne a tudás iránt, megérti, hogy addig sötétségben tartották. Társa akar lenni a férfinak, nem csak egy bábu az otthonában. Szerelme, Horace is naiv még, legalábbis vakon bízik apja barátjában, így éppen a felszarvazandó vőlegénynek mesél a lányról, akire felfigyelt. Ám annak ellenére, hogy a főszereplőhöz képest kevésbé hangsúlyos, a sematikus ábrázolásnál mégis több mélységgel megrajzolt fiatalok ügye kellene, hogy elnyerje a néző szimpátiáját, én – tudatosan is felismerve az írói szándékot: az idős kujon nevetségessé tételét – mégis szinte csak a Máté Gábor alakította Arnolphe-ra figyeltem. Naiv nézőként drukkoltam, hogy a csalódása gyógyítsa ki cinizmusából, és vezesse arra az útra, amely végül elhozhatja neki a boldogságot. A rendező és a színész szerethetővé tették a főhőst, elérték, hogy ne dőljek hátra elégedetten a helyreállt világrendet látva, hanem Arnolphe-fal maradjak gondolatban a színpad elsötétülése után is, tovább gondolva, hogyan alakulhatna szerencsésen a főszereplő sorsa, amennyiben képes tanulni a történtekből. Láttam már több Molière-darabot, franciául és magyarul is, de nem emlékszem, hogy valaha is ennyire határozottan a főhősre fókuszáltam volna. Köszönöm Ascher Tamásnak és Máté Gábornak az élményt, az árnyalt karakterábrázolást, amely új értelmezési lehetőséget kínált számomra.

És különösen hálás vagyok ezért a jelenben, amikor a hatalommal való visszaélésnek és a nő tárgyként való kezelésének való életből vett történetei nagyon könnyen elviszik az embert a leegyszerűsítő kijelentések felé. Természetesen nem azt mondom, hogy a Weinstein-félék megértése kellene, hogy legyen e történetek lényeges eleme, de azt gondolom, változtatni ezen akkor lehet, ha a jelenség össztársadalmi elítélésén és ellehetetlenítésén túl tényleg sikerül olyanná formálni a világot, ahol azért lesz elenyésző e ragadozók száma, mert a szocializáció kezdetétől sikerül egyenrangúságot teremteni férfiak és nők között.

Meg kell néznem a Nórát…

Az elmúlt napokban ismét sokszor merült fel ez a kérdés. Miért az áldozatot hibáztatjuk, amikor zaklatásról vagy erőszakról hallunk? Hogyan lehetséges az, hogy amikor valakivel ilyesmi történik, az elkövető felelőssége mellett legalább akkora, ha nem nagyobb, hangsúllyal merül fel az áldozaté is? Miközben az mindenki számára nyilvánvaló, hogy az elkövető teszi áldozattá az áldozatot.

A napokban ez a szexuális zaklatás és visszaélések, sőt erőszak kapcsán merült fel, de újra és újra előjön gyilkossági ügyeknél is. Túl kihívóan öltözött fel, túl későn ment haza, miért azon a sötét utcán sétált keresztül, miért ment gyalog, ahelyett, hogy taxiba ült volna. Ésatöbbi.

Nem lehet, hogy azért reagálnak így sokan, mert ez az agy önvédelmi mechanizmusa? Az elkövetővel nem tudunk azonosulni, az áldozatot azonban magunk közül valónak érezzük. Ő olyan, mint mi, vagyis akár mi is lehettünk volna a helyében. Meg kell magyaráznunk magunknak, egyfajta önmegnyugtatásként, miért nem lehettünk volna mégsem. Azért, mert mi óvatosabbak vagyunk. Mert mi nem veszünk fel rövid szoknyát, kivágott ruhát, ha tudjuk, hogy későn megyünk majd haza egyedül. Mi nem hagyjuk el a jól ismert útvonalat, s a hazaúton végig ott van az agyunk hátuljában a készenlétben tartott tudás: melyek a menekülőútvonalak ezen a jól ismert úton. Ha történik valami, merre tudunk elmenekülni. A sötét lépcsőházban, amelyet a lámpafény csak szórványosan világít meg, már a kezükben van a kulcscsomó, ha úgy alakul, azzal esetleg tudunk védekezni. Bár a lépcsőfordulókban úgyis a lehetséges rejtekhelyek felé fordul először a fejünk. Vajon a férfiak is így közlekednek? Vajon ők is mérlegelik a lehetséges veszélyeket? Vagy ez a lányok szocializációja, hogy tudják, kiszolgáltatottak az erősebb férfiakkal szemben, és meg kell próbálniuk felkészülni?

Gyerekkorban a fiúkat és a lányokat még egyformán próbálják felkészíteni a szülők a lehetséges veszélyekre. A fiúk sem állhatnak szóba idegenekkel, ők sem mehetnek el egy cuki kiskutyát sétáltó ismeretlen felnőttel, ők sem fogadhatnak el fagyit bárkitől. Később is kerülhetnek bajba a fiúk is, bár őket többnyire az a veszély fenyegeti, hogy verekedésbe keverednek.

Arra készítenek fel mindannyiunkat már gyerekkorunktól kezdve, hogyan kerüljük el az áldozatszerepet. Mert ez az egyetlen módja annak, hogy velünk ne történhessen meg hasonló. Az elkövető nem közülünk való, ha őt helyezzük a figyelem középpontjába, azzal nem kínálunk alternatívát. Mi – normális emberek – úgy tudunk tenni ellene, ha betartunk bizonyos szabályokat. Ez a közvélekedés. És azt hiszem, ez egy pszichés önnyugtató reakció. Nem a helyzetre adunk választ, hanem a saját megdöbbenésünket próbáljuk nyugtatni. Egy-egy ilyen hír mindenkit kibillent a biztonságérzetéből. És erre a kibillenésre ösztönösen azzal válaszolunk, hogy racionalizáljuk a történteket, és az okokat keresve megnyugtatjuk magunkat, velünk ez nem fordulhat elő, mert mi teszünk ellene.

Pedig valójában nem tudunk tenni ellene. Jóllehet a pszichológusok szerint is vannak emberek, akik gyakrabban válnak áldozattá, valójában nem tudunk semmit tenni az áldozattá válás ellen. Nem az áldozat felelőssége, ami történik. Ő többnyire rosszkor volt rossz helyen.

Az emberek pedig ezt az általános és kivédhetetlen kiszolgáltatottság érzést azzal próbálják tompítani, hogy bizonygatják maguknak és a világnak, ezek a helyzetek körültekintő és óvatos viselkedéssel elkerülhetőek.

Nem is merek érdemben belegondolni, hogyan érezheti magát az áldozat ilyenkor. Hiszen ne felejtsük el, az első érzelem, amelyről minden – de különösen a szexuális visszaélést elszenvedett – áldozat beszámol: a bűntudat. Nem lehet, hogy ez ebből a közgondolkodásból táplálkozik? Hogy én vagyok felelős a helyzetért, hogy máshogy kellett volna viselkednem? Pedig dehogy. Nem az áldozat tehet arról, ami történik. Ha nincs elkövető, nincs áldozat. Ha pedig van elkövető, ha van olyan ember, aki erőszakot követ el egy másik emberen, akkor áldozat is lesz.

Tudom, hogy áldozatvédő szervezetek éppen azért küzdenek, hogy átformálják a közgondolkodást ezen a területen. Ebből a szempontból is nagyon fontosnak tartom a #metoo kampányt. Hogy sokan lássák, ez tényleg bárkivel megtörténhet. És ilyenkor azokra fókuszálni, akik elszenvedői a visszaéléseknek, őket kell támogatni, valamint ki kell mondani, hogy ami történt, az az elkövető felelőssége, azé, aki él, visszaél egy hasonló helyzettel. Ő az, aki tehet róla és tehet ellene.

Én is kiírtam végül. Gondolkodtam ugyan egy darabig, kiírjam-e, mert az én történetem nem a legsúlyosabbak közül való, és a néha munkára is, de soha nem nagyon személyes megosztásokra használt közösségi média felületeimen ez túlságosan kitárulkozó megnyilvánulásnak tetszett.

Azon gondolkodtam, vállaljam-e fel ezt az egészet, amikor attól félek, nincs nő – az országunkban legalábbis –, aki ne tudná, milyen érzés, amikor utána fütyülnek az utcán, vagy eleresztenek felé egy-egy talán még csak viccesnek sem szánt szexista megjegyzést bármely nyilvános térben.

Végül kiírtam. Kiírtam, mert egyre gyűltek a hasonló posztok a facebookomon, és úgy éreztem, hozzáteszem a magam részét a nagy egészhez, hogy a lehető legnagyobb láthatóságot kapja ez az ügy.

Mert nincs rendben, hogy tizenhárom évesen a barátnőmmel kutyát sétáltatva egy nagydarab ápolatlan, szőrös-szakállas férfi ránk mordult: „De jó seggetek van, úgy megkúrnálak!”, miközben éppen elhaladt mellettünk. Szemből érkezett, vagyis tuti nem látta a fenekünket, emlékszem, ez volt az első gondolatom. A legjobb barátnőm, akivel háromévesen, az oviban lettünk barátok, egyszerűen lefagyott. Én hívtam magunkhoz a nagytestű kutyáját, aki egészen messze volt korábban, de érezhetett valamit, mert mire a férfi mellénk ért, már nagyon közel szaglászott a fűben. Határozottan csengett a hangom, de nem ezért reagálhatott azonnal, hanem mert jól ismerve minket, megérezhette a félelmet – az én hangomban és a gazdája némaságában. Azonnal felkapta a fejét, beállt közénk és a férfi közé, és valahonnan nagyon mélyről kezdett el morogni. Félelmetes hangot adott. A kutya, amely egyébként olyan volt, mint egy gyönyörű, jámbor borjú, olyan fenyegető morgással vágta magát vadászpózba, hogy a férfi meg sem állt, szapora léptekkel továbbment mellettünk. Emlékszem, rátettem a kezem a kutya fejére, majd megmarkoltam a nyakán a szőrt – nagy kutya volt, ugyanolyan tempóban sétálhattam tovább, nem kellett lehajolnom –, és tovább vezettem. Nem akartuk, hogy reagáljon a férfi káromkodására, amely ellene és ellenünk harsogott. Biztosan beszéltünk róla valamennyit utána, de leginkább a döbbenetre emlékszem, és a megkönnyebbülésre, hogy a kutya ott volt, és ennyire gyorsan és jól reagált, hogy megérezte, mit és hogyan kell tennie, hogy ne legyen bajunk. Talán nem lett volna egyébként sem, talán a férfi nem akart mást, csak beszólni két kislánynak, nem derül ki már soha. Szerencsére.

De nem ez a történet késztetett a #metoo kiírására. Hanem egy későbbi eset. Akkor már huszonéves voltam, friss házas és doktorandusz. Egy háromnapos előadáson vettem részt, a 19. századi francia irodalomtörténet egyik sztárirodalmára jött Budapestre. Nem csak az előadásán vettem részt, de a mentorom kérésére elkísértem az irodalmár-szobrász férfit az Ecseri piacra, majd elmentünk vacsorázni. Előző nap érkezett, egy nálam két évvel idősebb doktoranduszlány ment ki elé a reptérre, és miután hazaért, felhívott. Elmondta, hogy a professzor úr kicsit furcsán viselkedett vele, amikor a reptérről elvitte a szállodába, megkérte, hogy kísérje fel a szobájába, hogy, amíg lerakja a bőröndjét, is beszélgethessenek. A lány több körös ellenkezés után végül lent várta meg a férfit a recepción. Majd elmentek teázni. Nem emlékszem, arról mesélt-e valamit, csak a figyelmeztetésére, legyek óvatos. Amikor másnap vége lett az előadásának, beültünk egy taxiba az egyetem előtt, és elindultunk az Ecserire. Babákat szeretett volna venni valamelyik következő szobrához. A taxiban hátra ült, mellém, és kérdezgetni kezdett a hátteremről. A kutatási témámról meséltem neki, és arról, hogyan találtam rá a szerzőre, akinek a doktori tanulmányaimat szenteltem. Tett valami olyan megjegyzést, mennyire értékelte volna a francia író is a szépségemet és az intelligenciámat, amit én viccesen elütöttem egy a francia nyelv és az irodalom iránt szintén érdeklődő férjemre tett utalással. A professzor sajnálkozva horkant fel azon, hogy ennyire korán férjhez mentem.

A piacon eleinte a tárgyakról, az általam kutatott szerző régiségekhez való vonzalmáról és az ő általa keresett babákról, a tervezett szoborról beszélgettünk. Nem volt tömeg a piacon, de azért sokan nézelődtek. Egyszer csak a professzor megölelt. Nem a derekamra tette a kezét, hogy átvezessen a tömegen, hanem átkarolta a vállam, és az oldalához szorította a testem. Azonnal elhúzódtam tőle, ő pedig zavartalanul beszélt tovább, mintha mi sem történt volna. Lefagytam. Folytattuk az utunkat a sorok között, én akkor már csak játékbabákat kerestem a tekintetemmel, hogy minél előbb találjuk meg, amit keresünk, és menjünk végre. Egy sor végén megálltam, hogy bevárjam, mert egy kicsit lemaradt. Reménykedve pillantottam vissza, hátha egy babát nézeget, amelynek a megvételénél tolmácsolhatok, majd mehetünk vissza a belvárosba, ahol már otthon vagyok, és ahol majd véget ér ez a délután. Öles léptekkel ért utol, és azzal a lendülettel belapátolt a karjaiba, és magához szorított. Bár a döbbenettől lelassultam, meg sem bírtam mozdulni, amikor megláttam, hogy a szája az enyém felé közelít, ólmosan, hitetlenkedve, de ösztönösen reagálva, félrefordítottam a fejem. Nyálas csókot nyomott az arcomra. Szerencsére csak az arcomra, mert elég gyors voltam, mert ekkor már ösztönösen figyeltem, mi lesz a következő lépése. Kirántottam magam a karjából. Nem tudom, a megdöbbenése miatt volt-e könnyű dolgom, vagy amúgy sem erőlködött volna nagyon, mindenesetre határozott léptekkel a kijárat felé indultam. Beültünk egy taxiba, és visszamentünk a belvárosba. A szállodájához akartam menni, hogy a visszakísérésével lezárhassuk a programot, és hazamehessek végre, de akkor megkérdezte, hol vacsorázzunk. Nem mertem neki azt mondani, hogy nem vacsorázom vele. Megígértem a mentoromnak, és megígértem neki is. Ma már hihetetlen, mennyire erősen dolgozik ilyenkor az emberben a megfelelésvágy. Meg akartam felelni a mentoromnak, a nálam 12 évvel idősebb oktatómnak, akiben teljesen megbíztam, akit végtelenül tiszteltem, és szerettem is. Ha ő kért fel erre a feladatra – nőként, akkor végigcsinálom. Hiszen ennél nagyobb bajom nem lehet, nyilvános helyen fogok enni ezzel az emberrel, nem történhet semmi. Így is lett. Egy teraszon ettünk valami könnyű és legfőképp gyors vacsorát, rengeteg ember volt körülöttünk, és még világos volt a kora este, nem éreztem azt, hogy ne lennék biztonságban. De mocskosnak éreztem magam. Kiszolgáltatottnak, mert nem én akartam ott lenni, a kötelességtudat tartott ott. És a jólneveltség. Hogy nem csinálhatok botrányt a sztárprofesszorral, aki vendégelőadóként tartja a doktori kurzusát az ország első egyetemén, és aki a mesterem mestere. Én éreztem mocskosnak magam, és azon gondolkodtam, mekkora az én felelősségem, talán túl kedves lehettem vele, ezért lépte át a határt, amelyet professzorként sem tehetett volna meg, de a mesterem mestereként még kevésbé. Én voltam zavarban emiatt, miközben ő, mintha mi sem történt volna, kedélyesen és lenyűgöző szakmaisággal csevegett velem a készülő doktori dolgozatomról vacsora közben.

Számtalan további eset volt még, amikor az utcán vadidegen fiúk és férfiak tettek megjegyzéseket rám – az ártatlanabbtól a tolakodón keresztül a minősíthetetlenül trágárig. Nem emlékszem mindegyik ilyen esetre, csak a tudás az enyém, amely ezekből a helyzetekből maradt bennem esszenciaként: az ember nőként folyamatosan kap megjegyzéseket az utcán. Egy eset emelkedik ki élesen a többi közül, egy párizsi délelőtt, amikor ott éltem, és a könyvtárba menet a metrólejárathoz igyekeztem. Messziről láttam, hogy egy fiatal arab férfi meg fog szólítani. Azon gondolkodtam, miért mindig engem szólítanak meg az emberek egy-egy utcát keresve, és elmosolyodtam a gondolatra, hogy biztosan annyira otthonosan sétálok Párizs utcáin, hogy helyinek tűnök a rengeteg turista között. Nem éreztem magam turistának, Párizs tizenhárom éves korom óta az a város volt, amelyet elfogadtam volna otthonomnak, ha valaha úgy alakulna, hogy nem Budapest lesz az otthonom. Mire a férfi a közelembe ért, kedvesen mosolyogtam, mintegy bíztatóan, kérdezzen csak nyugodtan, hátha ismerem az utcát, amelyet keres, hiszen ezen a környéken lakom. Mielőtt megálltunk volna, megszólalt. „Je te fais plaisir, chéri, hein ?”, mondta, vagyis örömet szerzek neked, drágám, ígérte, s a francia mondatból a kontextus, a felkínált öröm természete is egyértelmű volt. Annyira megdöbbentem azon, hogy visszaél a kedvességemmel (vagyis azzal, hogy mosolyogva vártam a kérdését, miközben egymás felé közeledtünk), hogy meggyorsítottam a lassuló lépteimet, és jó hangosan azt mondtam, „bazd meg!”. Így, magyarul. Nyilván nem értette, de amíg oldalról előre fordítottam a fejem, az ő irányából a metrólejárat felé, a szemem sarkából még láttam az arcára kiülő döbbenetet. Megtorpant. Én pedig gyorsan leszaladtam a metróhoz.

Azt hiszem, ez a meglepődés közös minden hasonló történetben. Az, hogy az emberben – aki ezekben az esetekben, a helyzet súlyosságától függetlenül, áldozattá válik – fel sem merül, hogy visszaélnek a segítőkészségével, a nyitottságával. A segíteni akarásával. Hogy egyenrangú, sőt az adott viszonyokat jobban ismerő helyzetéből egy pillanat alatt kiszolgáltatottá válhat. Mert a másiknak más van a fejében.

Érdekes, hogy az ember világa milyen kövekből építkezik. Szinte minden lakásra emlékszem, amely érzelmileg fontos volt nekem. De csak azokra. A dédim házára, a nagybátyámék régi albérletére. A nagymamáim lakásaira. És persze a meghatározó exeim szüleinek lakására. Érdekes, hogy csak azoknál, akik nem a szüleikkel éltek. Vajon miért?

Mikorra mosódnak ki belőlem ezek a képek? Miért kell emlékezni a szupermodern, mégis otthonos Budapest melletti házra, amelynek lenyűgöző hangulatú kertje volt? Vagy egy másik Budapest melletti házra, amely sokkal kevésbé volt modern, de hasonlóan otthonos? És mennyire fontosak onnan is a kerthez kötődő emlékek. Érdekes. Vagy egy budai lakásra, amely festményekkel és antik szobrokkal zsúfoltságában igazi intellektuális kuckó volt, s biztosan az a mai napig?

És nyilván kitörölhetetlen a lakások nyoma, amelyekben laktam. A hatalmas belvárosi lakás, amelyben ketten csak bolyongtunk, s végül el is vesztettük egymást. Vagy az icipici budai lakás a város felett. Mennyire otthon volt, valódi fészek. És szerettem a napsütötte budai lakást, ahova hatalmas gesztenyefák között vezetett fel az út. Máig emlékszem, ez mennyire lenyűgözött, amikor először láttam. Még nem tudtam, kivesszük-e, de elhoztam emlékbe egy gesztenyét a kertből.

És a saját lakások. Az, amelyben felnőttem, a kiserdő melletti otthonosság, az elátkozott messzeség ellenére is. S végül a város közepi kislakás, amely a béke szigete.

Mindegyik az énem része valahogy.

És ha ma kívánhatnék egy helyet, milyet kívánnék?
Számomra is meglepő a változás, amely az elmúlt évek gyümölcse: már otthonnak is kertes házat kérnék. Nem kellene óriási kert, de egy a házat kicsit takaró előkert és egy szabad rohangálós rész hátra egy kis leülős sarokkal, körbeültetve növényekkel, hogy ne lássanak a szomszédok. A ház lehetne kétszintes, de nem kellene nagyon nagy. És újabban szeretnek nyaralót. A Balatonnál. Ebből sem kéne nagy. Nyaralni lehet egymás hegyén-hátán is. Egy tájba illő ház az északi parton, elvadultnak tűnő kerttel. Nem túl közel, de gyalogtávolságban a strandtól.
Persze ez utóbbi csak akkor, ha van társam. Mindkettő csak akkor kellene. Ha nincs, akkor elég a pesti kislakás a város szívében.
De ha van, és mondjuk az, aki most a társam, akkor a balatoni nyaralónak olyan helyen kell lennie, ahol a strand mellett kikötő is van. Mert akkor kell egy hajó is, egy vitorlás.
Ez esetben persze valószínűleg marad a pesti kislakás, és a kertes ház nem Magyarországon áll majd.

De hogy mit szeretnek, melyik legyen, azt nem tudom...

És akkor folytassuk az előző posztban felvetett gondolatot, a távkapcsolati egyszeregyet.

Korábban mindig azt gondoltam, én nem élnék távkapcsolatban. Hogyan is tenném, amikor nekem mindenekelőtt jelenlét kell, érintés, és közös élmény? És ha mégis, akkor az csak korábban történhetett volna meg velem, amikor még fél lábbal a francia kultúrában éltem. Most már, túl egy házasságon, és kiszakadva a frankofón burokból, újra itthon élve, miért kezdenék ilyesmibe?

Aztán jött egy német pasi, aki elég izgalmasnak és érdekesnek tűnt ahhoz, hogy belemenjek a játékba. Mert játéknak indult, aztán nyári szerelemnek, legalábbis ezzel hitegettem magam. És makacsul próbáltam nem tudomást venni a tényről, hogy a legrövidebb kapcsolatom is 1,5 év volt, hogy nem ismerem az egynyári szerelmek gyakorlatát. Persze, soha ne mondd, hogy soha, miért ne lehetne ezt 30 felett kipróbálni, still.

Szóval jött a német pasi, aki hihetetlen vonzó, beszél franciául, érti a mondataimat, mert hasonló a kulturális beágyazottsága, és aki valahogy jókor volt jó helyen. Vagy én voltam jókor jó helyen. Nyilván mindkettő. És így alakult, hogy vitorlázni járok, és Berlinbe. És megismertem egy kicsit Németországot, az egyetlen európai helyet, amely korábban egyáltalán nem vonzott. Soha semmi közöm nem volt a német nyelvhez és kultúrához korábban. Sőt inkább ellenállás volt bennem ezzel kapcsolatban. Hiszen Magyarországon németül tanulni egyfajta evidencia. Jó, az első idegen nyelv lehet az angol, mert ma már angol nélkül létezni sem érdemes, ugye, de akkor a második a német. Na igen, hacsak az ember el nem utazik Párizsba 13 évesen, és bele nem szeret a francia nyelvbe és napsütésbe, és a múzeumokba, és a körutakba, és a Szajnába. Ésatöbbi :)

Majd francia közegbe megy gimnáziumba, és így választ egyetemet is, sőt van ez még tovább is, doktori szinten is a francia irodalom mellett dönt. És aztán kiköltözik, hogy az egy-két hetes franciaországi utazások után ott éljen egy kicsit. Szigorúan átmeneti jelleggel, még csak gondolati szinten sem eljátszva a vissza nem térés lehetőségével. Mert életet leélni, gyereket vállalni otthon kell. Hogy a gyerek is otthon legyen a budapesti körutakon, a Dunánál, és hogy ő is tudja, a Balaton parti napsütésben sajtos-tejfölös lángost enni, miközben a lábunkat a vízben hasaló köveken pihentetjük, na az a létezés egyik olyan pillanata, amiért érdemes élni. És ez nyilván átadható távol élve, rendszeresen hazalátogatva is, ezt próbálgatjuk a barátnőmmel a keresztfiamon. De akkor még úgy gondoltam, én olyan mélyen beágyazódtam a magyar nyelvbe és kultúrába, hogy ezen kívül számomra nincs valódi tér. És hiába digitalizálódik a világ, hiába vihető már el sok minden egy e-bookon bárhova, hiába lehet katonás vendégjátékot Franciaországban is megtapsolni, majd kérdést feltenni magyarul Ascher Tamásnak, hagyva, hogy a tolmács fordított sorrendben fordítson. Továbbra is lehet azt hinni, hogy nem úgy lehet otthon a gyerekem Budapesten, ahogyan én, ha nem budapesti utcasarkokon fordul be gondolkodás nélkül, egyszerűen azért, mert ott nőtt fel, és magától viszi a lába. És ezt a nyelvi-kulturális-földrajzi beágyazottságot én annyira fontosnak, meghatározónak gondoltam, hogy bármilyen zseniális ajándéknak tartottam is azt, amikor valaki kétnyelvűnek születik, hogy bár őszintén örültem, a keresztfiam így nő majd fel, valahogy elképzelhetetlennek tartottam ezt magamra és a saját gyerekemre nézve.

Talán innen fakad a nehézség is. Talán az országhatárokon átívelő kulturális párhuzamok ellenére is jelen lévő interkulturális és a gender különbségek miatt van mégis egyfajta kommunikációs gát. Hogy tiltakoztam ez ellen korábban. Én, akinek csak szavai vannak. Hogy az eltérő anyanyelv nem számít, mert egy szerelemben kialakul a két ember titkos nyelve, amely átnyúl a nyelvek közti határokon. Hogy ezeknek a kötelékeknek nem állják útját falak.

Az volt az elmélet. A romantikus elképzeléseimmel fűszerezett teória arról, hogy két ember között mindig van híd, ha van szándék annak kiépítésére. És közben legbelül azt gondoltam, nekem talán mégsem volna elég egy ilyen kommunikációs közeg, mert számomra a nyelv több, mint eszköz. Számomra a nyelv a létezés tere. És persze mindenkinek az, csak nem mindenkinek ennyire fontos ez a tény. Nem mindenki gondolja azt, hogy a kimondás, a megbeszélés és a megfogalmazás nyitja ki az ajtókat, amíg odaérünk egymáshoz. És éppen ennek megtagadása zárja újra be őket, és teszi lehetővé az eltávolodást.

Én ezt gondoltam. És azt is, hogy nekem egyedül a francia lehet az a nyelv, amelyen képes lehetek lebontani ezeket a falakat. Hát, megkaptam. A Sors / Isten tényleg ironikus természetű lény. Szó szerint kaphatom vissza, amit átvitten értettem. Mert az értelmezhetőség kereteibe rengeteg lehetőség belefér :)

Kaptam tehát egy német pasit, aki remekül beszél franciául, és még jobban angolul, így azonnal két nyelv állt a rendelkezésünkre, hogy lebontsuk a falakat. Csakhogy ezek egyike sem valamelyikünk anyanyelve. És bár mindketten elkezdtük megtanulni a másik anyanyelvét (nem azonnal, persze, az egynyári szerelmet idegen nyelven is meg lehet élni), a lendület hiányzott. És maradt a két idegen nyelv, a francia és az angol. Mert a pasi ötlete volt, hogy franciául beszéljünk, az angol ugyanis inkább semleges munkanyelv a számára, míg a francia az érzelmek lehetősége. De amikor először vitatkoztunk, emelt hangon kijelentette, váltsunk át angolra. Majdnem felnevettem. Ott voltam Berlinben, a lakásában, egy ostoba vita kellős közepén, és akkor a másik közli, bár az ő ötletének köszönhetően lett a francia a közös nyelvünk, amikor veszekedésre kerül a sor, és minden erőelemnek jelentősége lesz, akkor váltsunk át angolra, mert angolul ő beszél jobban. Gondoltam ezt akkor. Ma már kicsit árnyaltabban látom. Topmenedzser a lelkem, szerintem arról is szó lehet, hogy neki a vita valójában a probléma eszkalálása, és mint ilyen a kommunikáció természetes része. Tehát a meglévő kommunikációs eszköztárával fog hozzá a kezelésének: tárgyal. Tárgyalási, probléma eszkalálási gyakorlata pedig angolul van. És a gondolatmenetébe valószínűleg meg sem jelent (de legalábbis nem ez volt a prioritás), hogy engem akarna hátrányosabb helyzetbe hozni azzal, hogy az általam jobban beszélt nyelvről átvált az általa jobban beszéltre. Talán még azt is gondolta, az angol nekem is munkanyelvem, nekem is van tárgyalási gyakorlatom, nosza, éljünk ezzel a tapasztalattal.

Mondom, ma már árnyaltabban látom, akkor, az első veszekedésünkkor teljesen abszurdnak éreztem ezt a kinyilatkoztatást: nyelvet váltunk, mert ő így érzi magát komfortosabban egy feszült helyzetben. A gyakorlat egyébként megmaradt, máig váltogatunk a nyelvek között, és a vita - a nehezebb témák megbeszélésének nyelve továbbra is az angol, míg a mindennapoké a francia.

Tök érdekes, hogy majd' 3 év alatt sem tanultam meg németül, és ő sem magyarul. Elkezdtem, tanulom, de nagyon kevés időm jut rá, így hihetetlenül lassan haladok. Ő magától tanulgat magyarul, és nem nagyon halad, mert ezer dologba kezd bele párhuzamosan.

De nem nyelvi szempontból akartam megközelíteni a kapcsolatunkat, hanem a távolság kérdését szerettem volna körüljárni. Íme a bizonyíték a fenti kijelentésemre: számomra a nyelv a létezés elsődleges tere. Tehát az eltérő anyanyelv szimbolizálhatja a teljes problémát, amit a távkapcsolat jelent számomra: a távolságot. Hiszen ha a nyelv az elsődleges kérdés, akkor nem mindegy, hol él a gyerekem? Ha sikerül körbevennem magyar nyelvvel és kultúrával gyerekkorában, magyar lesz akkor is, ha soha nem menne haza, pedig hát miért ne menne? A belvárosi lakásom akkor is megmaradna, ha elmennék, a Balaton már a német pasi számára is fogalom, ott akar nyaralót és vitorlást. Legalábbis a játék szintjén.

Szóval nem mindegy, hol él az ember? Ha nyelvében és kultúrájában megőrzi azt, ami a személyiségének az alapja, a magyarságát? Miközben lelkében mindig is európai volt inkább, ugyanúgy fontosnak tartva az európai értékeket, mint a magyarokat?

És így még nyugodtabban is szemlélhetné azt, ami otthon történik, nem kellene azon aggódnia, mekkora problémát jelent az, hogy először az életben el tudja képzelni, hogy nem otthon fogja leélni az életét.

És mégsem mindegy.

"Hiába fürösztöd önmagadban / Csak másban moshatod meg arcodat"

Írtam már korábban, Karinthy is megmondta, a férfi a nőt akarja a nő a férfit, vagyis reménytelen, hogy megértsék egymást. Mégis ezzel próbálkoznak egész életükben, mert az ember társra vágyik.

De mit jelent a társ? Milyen társra vágyunk egyáltalán? Nem akarok párkapcsolati tanácsadó szerepbe csúszni, vicces is lenne, nincs nálam a bölcsek köve, nem tudom megmondani a tutit. Még akkor sem, ha az egyik barátom viccesen felkért a válási coach-ának. Mert nekem van már az ügyben tapasztalatom. Ami igaz.

Ráadásul ha lehet jól válni, mi az exférjemmel így tettünk. Könnyű volt: nem volt gyerekünk, és csak 1,5 évvel az elköltözésem után kezdtünk neki. Addigra lenyugodtak a kedélyek, és a bíróságról ebédelni mentünk. Ott mesélt először a barátnőjéről (a hírnek nagyon örültem, jóllehet bevillant, miért nem említette ezt meg odabent, hogy ne érezzem annyira kínosan magam, amikor a mindkettőnknek feltett kérdésre, együtt élünk-e valakivel, csak én válaszoltam igennel. Persze nyilván azért mondott egyszerűen nemet, mert nem éltek együtt, mert csak akkor kezdődött az egész közöttük. Mégis.).

De ez már régen volt. És bár kísért még a múlt, lassanként, azt hiszem, megbocsátok magamnak. Mindenképpen erre utaló jelnek veszem, hogy bár sosem gondoltam, hogy a papír tartana össze egy kapcsolatot, ismét azt gondolom, nagyon szép, amikor két ember hangosan kimondja, a másikkal akarja leélni az életét. Akár tanúk (vendégsereg) előtt, akár egyedül (a két kötelező tanú jelenlétében, persze).

Valahol vicces, hogy most jutottam el ide ismét, miközben lassan 1,5 éve hordok egy jegygyűrűt a bal kezemen. Jegygyűrűnek látszó tárgyat igazából. Mert bár a szó klasszikus értelmében jegygyűrű, jelentését tekintve nem az. Nem kérték meg újra a kezem. "Csak" kaptam egy gyűrűt a szerelmünk szimbólumaként. Ami éppen egy jegygyűrű (a szokásos selyemmel bélelt hófehér dobozban vettük át, belegravíroztattuk egymás nevét, és az eladó azt is megkérdezte, amikor próbáltuk, akarjuk-e majd a jobb kezünkön hordani). Illetve hozzám ebben a formában jutott el a kérdés, mert olyan nyelven zajlott a beszélgetés, amelyet egyelőre nem beszélek, minthogy az eladóhölgy az általam ismert 4 nyelv egyikén sem vállalta a kommunikációt.

Van tehát a gyűrű, de közben nincs együttélés, mert távkapcsolatban élek. Még mindig hajlamos vagyok azt mondani, hogy nincs tapasztalatom a távkapcsolattal, miközben több mint 2,5 éve élek egyben. Skizofrén helyzet...

És pont a távkapcsolat miatt fogalmazódott meg bennem egy csomó kérdés, és leginkább egy központi elem: a kommunikáció fontossága. Tudom, a csapból is ez folyik. És nyilván nem fogok tudni újat mondani már. Mégis írok róla.

A kommunikáció mindig természetes volt számomra, mint a levegő, soha nem kellett különösebben gondolkodnom a mikéntjén, mert sem írásban, sem szóban nem volt vele gondom soha. Sőt. Én voltam az a gyerek, aki két perc alatt mesélt mindenhol, ha éppen oldani kellett a feszültséget egy társaságban, miközben órákig elvoltam egy könyvvel egy sarokban, és tőlem robbanthattak volna mellettem, az sem tudott volna kizökkenteni. Mindezt persze akkor, ha éppen nem fára másztam, vagy katicákat mentettem a Balatonból. Kamaszkoromban tűnt fel először, hogy másképp kommunikálok, mint a családom. Hogy nekik erőfeszítés az, ami nekem természetes. Hogy amíg én könnyedén elkezdek beszélgetni bárkivel, ők sokkal visszahúzódóbbak idegenek között. És ennek nyilván volt lenyomata a családi kommunikációnkban is. Ők máshogy beszélgetnek. Mármint a szüleim és a húgom. Más témákról, más közegben, más módon. Érettségi körül fogalmazta meg az anyukám, hogy most már érti, mire gondolt az egyik kollégája, amikor a saját lányáról beszélve azt mondta, a bölcsész egy külön állatfaj. És tényleg. Hogy ennek van-e köze az ő természettudományos és műszaki érdeklődésükhöz, vagy egyszerűen érzelmi intelligencia kérdése a dolog, máig nem tudom, de tény, hogy teljesen másként beszélünk. És másról.

A kapcsolataimban sem okozott ez gondot soha. Persze minden pasim imádta, ahogy beszéltem, de a beszélek-és-írok annyira a lényem része, hogy ez nem csak a munkám, az életformám is. És ebből először harmincon frissen felül támadt konfliktus. És azóta folyamatosan szembejön a probléma. A hogyan beszélni problémája. A mit és hogyan megosztani problémája.

És lehet, hogy ez a helyzetekből is adódik (harminc felett egyre bonyolultabb csomagokkal járkálnak az emberek), mégis érdekes, hogy másodszor futok bele abba, hogy bár a munkámban szuper kommunikátornak (és itt nem csak hivatalos helyzetekről van szó, hanem emberek megszólításának képességéről is) tartanak, és tényleg ez az egyik kulcsa annak, hogy úgy tudom végezni a munkám, ahogy, a magánéletben nem tudom feltörni a másik héját.

Perfect strangers. Teljesen idegenek.

Azt hiszem, soha nem ültem volna be a filmre a magyar címet látva. Persze, lehet, hogy mégis, mert a döcögős szókapcsolat esetleg annyit sugallt volna, hogy nem egy hollywoodi szupermoziról lehet szó. És ha ez nem egy blockbuster, akkor talán valami pszichológiai tartalomra utalhat a cím. Igazából találgatok, már nem emlékszem, hogy jött szembe, de szembejött, és nagyon örülök, hogy nem mentem el mellette.

7 barát együtt vacsorázik, ahogyan már sokszor tették korábban, de ez alkalommal kitalálnak egy játékot: mindannyian kiteszik a telefonjukat az asztalra, és együtt olvassák el az érkező üzeneteket, valamint kihangosítva veszik fel a hívásokat. Hiszen nincsenek titkaik, ezer éve barátok.

Az alapötlet elég érdekes, de hány érdekes alapötletből született már lapos film, ugye. Itt azonban a megoldás sem okoz csalódást. Okos. És a film végén döbbent csendben ültem arra gondolva, ha tényleg ilyenek az emberi kapcsolatok, lehúzhatjuk a rolót. Mármint mi, az emberiség.

Mert a filmből nem csak az derül ki, hogy még a gyerekkori barátoknak is vannak egymás előtt titkaik (ami ok), de az is, hogy egyetlen párkapcsolat sem az, aminek látszik. És az ember egy okos film után hajlamos átengedni magát annak az érzésnek, hogy nincs remény.

Karinthy egyébként is megmondta már jó rég: sosem lehetünk boldogok (a férfi a nőt akarja, a nő a férfit, ugye).

De közben a film üzenete mégis az, hogy amíg így tudunk rálátni a világra, addig van remény. Mert ha látjuk, hogy ilyenek (is) a kapcsolatok, de legalább megkapargatjuk a látszat felszínét azzal, hogy rámutatunk, hogy ilyenek, addig vannak nézők, akik elgondolkodhatnak ezen. És éppen ez lenne az alkotások célja. Jelen esetben a filmé. Az elgondolkodtatás.

Egyébként a rendező reklámfilmeket készített sokáig, de van már pszichológiai témájú játékfilmje is, és ez nem is meglepő, nagyon jól kezeli a másfél órás kamaradrámát. Mert a vacsora tulajdonképpen egy kamaradráma, az étkező, a konyha, a terasz, a nappali és a fürdőszoba a helyszínek. Bár maga a történet az asztal körül játszódik. Csak akkor lépünk ki ebből a szűk térből - a játék megkezdése után -, amikor a feszültség ki-kiránt onnan egy-egy szereplőt.

Jók a színészek, de igazából még ez sem számít, mert annyira jó a történet, annyira húsba vágóan hétköznapi, hogy nem egy-egy alakítás köti le a figyelmünket, hanem a történet maga. Illetve a történetek. Vagyis az, ahogyan ez a hét ember felfedezi egymást, a barátaikat, akiket évek-évtizedek óta jól ismernek.

A dinamika ismerős, ahogyan a titkok is azok (nem spoilerezném el ezeket, hátha valaki nem látta, és megnézné), és mégis van valami új az egészben. Vagy inkább valami friss. Talán a hitelesség, hogy elhisszük, ami történik. És pont ezért csap arcon a film vége..

A befejezés méltán európai (abban az értelemben, hogy valamilyen szinten nyitva hagyja a gondolkodás lehetőségét a néző számára), mégis kicsit amerikai (mert ugyanakkor nem oldja meg/fel a feszültséget, hanem a tetőpont után egy éles vágással lezárja a filmet).

És egyébként remek tükröt tart a film a nézőnek azzal a gesztussal, hogy a mobiltelefont, sőt a mobilon élt virtuális életünket helyezi a való élet keretébe, ahogyan ez egyébként is történik nap mint nap. Vannak azok a karikatúra-szerű fotók, amelyek a neten keringenek éttermekről, ahol a pincér aggódva kérdezi a nyugodtan vacsorázókat, mi a baj, egyszerűen mert nem fotózzák és posztolják az ételt... Tényleg így élünk, tényleg hozzánk nőtt a telefon, kevesen vannak csak jelen mindig kizárólag ott, ahol fizikailag vannak, a legtöbbünk elesett a párhuzamos valóságok világában, és bárhol legyünk is, bárkivel beszélgessünk is, a telefon ott van a kezünk ügyében, hogy elérhessenek azok is, akik nincsenek jelen. De így elér az, aki ott van mellettünk?

Szóval ezt a helyzetet veszi kiindulópontnak a film, és már ez is elgondolkodtató lehetne, az pedig különösen az, hogy ezekben a párhuzamos valóságokban a személyiség más-más oldala mutatkozik meg. A konfliktus pedig abból jön, hogy a különböző síkok ezúttal összeérnek. És kiderül, mindenkinek vannak titkai.

Nézzétek meg, mert jó.