Az ex-férjem író. Amikor megismertem, és megtudtam, hogy jelentek meg novellái folyóiratokban, kitúrtam egyet a következő könyvtárazásomkor. Óriási várakozással olvastam a szöveget, hiszen az akkor még nem is férjem, pláne nem ex, elmesélte, hogyan találkozott 17 évesen EP-vel. Egy családi barát révén egyébként, egy jól ismert karmester mutatta be őt EP-nek. EP-nek! Utolsó éves voltam a magyar szakon, amikor megismertem az ex-férjemet (aki akkor még sem férj, sem ex nem volt, ahogyan ezt már említettem), és nagyon menőnek tartottam, hogy nem csak hogy találkozott EP-vel, de el is küldte neki egy korai írását, és pozitív választ kapott tőle. EP-től.

Az igazat megvallva a történetet egy kicsit árnyalja, hogy akkoriban, az egyetemen, és különösen a magyar szak vége felé, készülve a francia irodalom doktorira, igazából az nyűgözött volna le, ha a történet Nádasról szól. Ő volt akkor számomra az igazi író. EP túl nagy sztár volt, és azokban az években, amikor a Széchenyi és az Akadémiai könyvtárak, valamint az egyetem és kávézók és a pesti éjszaka sokszögében éltem az életem, úgy gondoltam, EP nem elég mély. Bezzeg Nádas. Ő nincs jelen mindenhol, nem sziporkázó beszédekkel lép az emberek elé, hanem kizárólag a legmélyebb irodalommal. (Zárójel ugyan mindez a történet szempontjából, de ha már elkezdtem, muszáj leírnom, hogy alakult bennem mindez, mert én lediplomáztam, majd befejeztem a doktorit, elmentem Franciaországba, később visszajöttem, és EP egyszer csak meghalt. És az az utolsó beszéd, amikor Dés kísérte szaxofonon, szerintem egyhamar nem megy ki a fejemből. A Hasnyálmirigynaplót olvasva újra és újra eszembe jutott, mit gondoltam korábban, és újra és újra megkövettem EP-t, aki akkor már nem élt egyébként, mert a könyvet csak sokára mertem a kezembe venni. EP zseni volt a szememben gimnazistaként, és újra az lett, ahogy igazán felnőttem. Talán az egyetemen csak annyi történt, hogy megszerettem Nádast is. Vagy felnőttem hozzá. Hogy aztán visszanőjek EP-hez. És a többiekről még nem is beszéltem, mert Parti Nagy Grafitnesze sokáig volt a Bibliám.)

De visszatérve a történetemhez, jóllehet EP említése - az egyetem végén, a fent említett okokból - nem volt olyan jelentőségű számomra, mintha Nádas biztatásáról mesélt volna az ex-férjem, de azért várakozást keltett bennem. Amúgy is remek magyartanárnak tartottam, lenyűgözött, ahogyan az irodalomról beszélt, biztos voltam hát benne, hogy írónak is legalább annyira zseniális, mint irodalmárnak. Elolvastam hát egy novelláját a könyvtárban, és... És csalódtam. Nem volt igazán jó. Nem volt rossz, persze, nyilván nem publikálták volna, ha rossz, de nem tetszett igazán. Pedig ott volt a lelkesedésem, akkor már nem csak szakmai szempontból érdeklődtem iránta, de emberileg is. Sőt. És a novellája nem tetszett igazán. Így végül akkor el sem árultam neki, hogy elolvastam. Biztos megkérdezte volna, hogy tetszett, és mivel hazudni nem tudok nagyon jól, és nem is akartam volna, az elemzésemre meg nyilván nem lett volna kíváncsi, inkább bölcsen úgy döntöttem, meg sem említem, hogy elolvastam egy írását.

Később megjelent egy könyve, még a házasságunk alatt, annak a kéziratát is olvastam, meg addigra már rólam is írt néhány szöveget. És addigra már annyira bemászott a bőröm alá a stílusa, hogy őszintén azt gondoltam, csodálatos az írói nyelve, a mondatai úgy viszik a hátukon az olvasót, mint egy segítőkész óriás a mesehőst, mélyen be a varázsvilágba.

A válásunk után egy olyan könyve is megjelent, amelyben a válásunkról írt. Illetve nyilván nem a válásunkról, hiszen a regény fikció, mégis a válásunk ihlette. Akkor már kevésbé voltam boldog az író volt felesége cipőben, de a tehetsége még így is elvarázsolt. Azokban a részekben, amelyek a kedvenc íróm mesemondási technikájának parafrázisai, úgy szólaltatja meg a női főhőst (az ex-feleséget, engem), hogy egy engem jól ismerő barátom, aki a tankönyvi naiv olvasó, megdöbbenve kérdezte, ezek a beszélgetések valóban megtörténtek-e, mert azokban a párbeszédekben annyira én beszélek. És tényleg. Azok a beszélgetések sosem történtek meg, azok mind fikciók, de én is megborzongtam, amikor olvastam őket, mert tényleg én beszéltem bennük. Nyilván nem csak az én bőröm alá másztak be az ex-férjem mondatai, hanem esetleg fordítva is megtörtént ugyanez. Talán nem is lehet ez másként, ha egy író-irodalmár egy irodalmárt vesz feleségül.

De nem erről akartam írni, hanem Rómáról. Mert éppen most olvastam az ex-férjem egy rövid írását Rómáról, illetve a római utazásairól. Köztük arról is, amelyet együtt tettünk. És érdekes, milyen pillanatokat emelt ki az útról, milyen képek maradtak meg benne élesen. Ma is látja a római Magyar Akadémia tetőteraszáról a nyüzsgő tömeget, mert többször vacsoráztunk ott, amikor a barátnőm révén a Via Giulián laktunk. Bennem nem is csak a tetőterasz él elevenen, de az egész környék. Hihetetlen volt ott lakni, két lépésre mindentől, Róma szívében. Az én fejemben is nagyon éles képek maradtak arról az útról. A Via Giulia és a környék. A kis pizzázó a Tevere másik partján, ahol életem egyik legfinomabb pizzaszeletét ettem. A kígyózó sor az egyik legfelkapottabb római pizzéria előtt, amelyet végigálltunk, hogy megkóstolhassuk Róma legfinomabb pizzáját, amely azonban meg sem közelítette a pizzaszeletet. Biztosan nem a pizza volt az oka a különbségnek, illetve biztosan nem csak. Talán inkább a hangulat. A pizzaszeletben ott volt a Tevere, a napfény, annak a napnak az ígérete. A vacsorában pedig a túlzsúfolt étterem, a sorakozó emberek látványa és a fülledt római éjszaka tumultusa. Pedig a vacsorát követő séta és fagyi ismét tökéletes emlék.

Az exem írt egy jazzkoncertről is, ami persze nem meglepő, elsősorban miatta mentünk el oda, bár mindhárman nagyon jól éreztük magunkat. Egy Róma-széli parkban volt a koncert, holdfényben és igazi olasz hangulatban. Bennem az kevésbé maradt meg, mint például egy séta, ahol a barátnőmmel már azt terveztük, hogyan látogat majd meg ő engem az ősszel, amikor én már Párizsban leszek, ahogyan mi most őt. Ez a kép nagyon eleven még: a napsütés, a Tevere, a híd, és mi ketten (az ex-férjem - akkor még a férjem persze - talán előttünk járt valamivel), ahogyan arról beszélgetünk, milyen kerek minden.

Voltam én is Rómában korábban, de az egy iskolai út volt, még gyerekként. És akkor csak két napot töltöttünk az olasz fővárosban, amikor is végig zuhogott az eső. Hihetetlen, hogy az első képem Rómáról egy szürke pacni... Az Akadémián lakva ez persze felülíródott, akkor végig sütött a nap, és olyan kék volt az ég, amilyen csak Olaszországban lehet. És voltunk piacon, és ott vettünk paradicsomot, és bivalymozzarellát, és a barátnőm ablakából szüreteltük a bazsalikomot a tésztához. Annak a paradicsomos pennének az íze máig a számban van.

Aztán voltam Rómában a válásom után az akkori pasimmal, aki mára már ex. Életem egyik legcsodálatosabb nyaralása volt. Olyan harmóniában és tömény boldogságban töltöttünk ott egy hetet, hogy szimbolikusan csak egyetlen kép maradt meg bennem élesen az egészből: amikor a Circus Maximuson odajött hozzánk két olasz srác, és megkértek minket, vegyünk részt a projektjükben. Válaszolnunk kellett a kérdésükre: mennyire vagyunk boldogok, és a számmal, amelyet 1-10-ig választhattunk, lefotóztak minket. A pasim válaszolt, én lefagytam - meglehetősen érzékeny helyzetből menekültünk el a napsütésbe, szóval én bármit szívesebben feszegettem volna, mint az érzéseinket. A pasim azonban válaszolt, elvette a 8-as táblát, és pózolt a fotóhoz. Miután a srácok elmentek, megkérdeztem, miért 8. Azt mondta, azért, mert még soha nem volt ilyen boldog, tehát ha nem az ex-felesége lenne éppen terhes tőle, hanem én, a 10-est kérte volna el...

Végül 3 éve voltam legutóbb Rómában. A húgommal vittük el az anyukánkat szülinapi ajándékképen egy hosszú hétvégére. Augusztus volt, rekkenő hőség, a város tele volt turistákkal. Meglehetősen otthonosan mozogtam az olasz kultúrában, pontosan tudtam, ilyenkor a rómaiak elmenekülnek a tengerpartra, vagyis a turisták által bevett várost fogjuk látni, nem az igazi Rómát, de a húgom és az anyukám is tanárok, a legkönnyebben a nyári szünetben tudnak utazni, ezért mentünk akkor. Nagyon jó volt az az út is. A legélesebb emlék az a fél nap, amikor ők elmentek a Szent Péter bazilikába, én pedig elszöktem, és felmentem a narancsfákhoz, megnéztem a bazilika kupoláját a kulcslyukon keresztül, amelyet még a barátnőm mutatott évekkel korábban, akkor, amikor az Akadémián töltve egy hónapot, maga is rómaivá vált egy kicsit. És miután megvacsoráztam az anyukámékkal, még elmentem egy Frida Kahlo-kiállításra. Úgy emlékszem, este nyitott, én mindenesetre mintha este 11-kor jöttem volna ki, és amíg visszasétáltam a Forum Romanumhoz, ahol a húgomékat hagytam, megint azt éreztem, otthon vagyok.

Minden porcikámban benne van a francia kultúra, mégis azt szoktam mondani viccesen, hogy előző életemben olasz voltam. Az olasz ételek, az olasz kultúra és az olasz városok és tájak a részeim.

Hogyan keveredtem mégis egy német pasi mellé, aki bár szintén imádja Francia- és Olaszországot, mégis tipikusan német? Sebaj, most már ezt a kultúrát is tanulom :)