Ahogy az előző, jó régi posztból kiderült, ha már Mohamed nem ment el a hegyhez, a hegy jött el Mohamedhez. A vicces, vonzó, kedves német pasi Budapestre költözött egy évre, sabbaticalra. Nekem, a felsőoktatásban dolgozóként a sabbatical egyértelműen azt jelenti, hogy valaki a megszokott akadémiai környezetéből szakad ki egy évre, hogy írjon egy könyvet, vagy máshol, más kulturális környezetben tanítson, hogy bár valóban kiszakadjon a közegéből, de egyben mégis a megszokott világában maradjon. Na, ő topmenedzseri pályafutást szakított félbe, hogy visszatérjen egy kicsit az akadémia világába, és a habilitáció után professzor lehessen. Publikált, konferenciákra járt, témavezető lett. Nekem mindennapos dolgok, neki valami rég elfeledett szellemi pezsgés, jóllehet egy teljesen ismeretlen kultúrájú egyetem más szellemiségű karán.

Közeledett az év vége, és még nem látszott, hogyan tovább. Folyamatosan keresték ugyan fejvadászok, de nem nagyon vette komolyan a megkereséseiket. Egyetlen állás keltette fel az érdeklődését, akkor kérdezett meg először komolyan, mennék-e Luxemburgba vele, ha úgy alakulna. Könnyedén vágtam rá az igent, azt gondolva, hipotetikus az egész (ebben, mondjuk, igazam lett), egyébként meg egy francia nyelvterület mégis otthonosabbnak tűnt a németnél. Kiderült azonban, hogy a pozíció kevésbé stratégiai, mint amire ő vágyik, így ez az egy körvonalazódni látszó lehetőség is elillant. És közben november lett. Nem nagyon beszéltünk a hogyan tovább-ról. Ha egy júniusi nyaralás során elhangzó lánykérés nem számít annak. Illetve egy szeptemberi nyaraláskor hozott döntés arról, hogy ha már nyár van, napsütés, tengerillat, hullámok, vitorlás, kék ég, sirályok és a végtelen tenger az ekkor már kevésbé zsúfolt szigetvilágban, akkor lehet szabadon lélegezni együtt a természettel, és kinyitni ajtókat, amelyekről szintén nem esett sok szó köztünk korábban. Egyikünk sem számított arra, hogy egy ajtó kinyitása ennyire gyors hatással lehet az életünkre. Márpedig november legelején ott álltam egy pozitív terhességi teszttel a kezemben.

Elég vicces, amikor az ember bőven a harmincas évei második felében a kezében tart egy tesztet, amelyet csak azért végzett el, mert már nagyon ment volna futni, és így akarta kizárni azt, hogy a napok óta vele lévő fájdalom valami olyasmit jelezhet, aminek árthat a szigetkör. Ha árthat egyáltalán. Szóval ha a vicces oldaláról akarom megragadni a történetet, őszintén sajnálom, hogy nincs bekamerázva a lakásom, így nem láthatom soha kívülről, milyen fejet vágtam az iszonyatosan gyorsan pozitívra váltó teszt láttán, és hogyan ismételgettem megdöbbenve szorongatva azt a műanyagdarabot: "de hát hogy?" Milyen lehet ez másoknak, tényleg kedvezőtlen élethelyzetben? Fogalmam sincs. Én csak képtelenségnek éreztem, hogy ennyire gyorsan jöhet egy baba. Hát még meg sem beszéltük! Még az esküvőről sem beszéltünk igazán, az a beszélgetés akkor elakadt, amikor kiderült, hogy bár nem miattam töltünk minden nyáron legalább két hetet egy-egy tízméteres vitorlás fedélzetén kettesben úgy, hogy sokszor egy-egy nyugodtabb öbölben horgonyzunk le a zajos kikötők helyett, mégsem ugyanaz a kép szerepel mindkettőnk fejében az esküvőről, azaz a pasim nagy bulit szeretne, nem pedig egy vitorlázással egybekötött kettesben-mezítláb kimondott igent. Őszintén megdöbbentem, amikor ez kiderült. Úgyhogy az első beszélgetésen, amire egyébként a születésnapi piknikje előtt vagy után megejtett bringó-hintózáskor került sor, félbe is szakadt azzal, hogy legalább a nászút helyszínében megegyeztünk: Seychelles. Lesz homok, vitorlázás, napsütés, kék tenger, kék ég, csillagok, gondolom, eldugott kis kikötők is akár, és csendes öblök. És lehet mezítlábas tengerparti esküvő is, ha ezt szeretném, de aztán hadd legyen egy buli is. Abban maradtunk, ha bulit akar, akkor csináljuk rendesen, akkor az esküvő legyen együtt a bulival, Seychelles meg legyen nászút. Mezítláb, homokban, hajón és a tengeren.

Aztán itt el is akadt a beszélgetés, mert kezdődött az őszi őrület, újraindult a verkli, és ki-ki ment a maga dolgára. Voltunk ugyan Erdélyben egy hetet augusztusban, azonban annyi mindent szerettem volna megmutatni neki - és megnézni magam is -, hogy végül sikerült egy meglehetősen erőltetett menetet letolnunk. Na de szeptemberben elmentünk vitorlázni, és volt napsütés, és sziklák és kék tenger és kék ég, még delfineket is láttunk. És csak ketten voltunk, kis szigetek kis éttermeiben ettük a háziak által aznap fogott halat, és aztán egyik délután, amikor a szárazföldet már napok óta nem láttuk, csak egyik sziget tűnt fel és el a másik után, akkor kinyitottuk azt az ajtót. Ki gondolta, hogy valaki azonnal becsúsztatja a lábát a résbe? Ki gondolta, hogy bár a nyaralás után én folyamatosan utazom majd a munkám miatt, és ha mégsem, akkor majd ő megy el, egy kis láb simán befér a résnyire nyitott ajtón? Azt gondoltam, rengeteg időnk lesz még erről beszélgetni. Álmodozni kicsit, milyen is lenne az életünk egy gyerekkel. Hát, végül is lett, nyolc hónap elég hosszú idő, még ha villámgyorsan telik is el.

Most már minden készen áll. Az a kis láb, ami akkor persze még nem is volt láb - először csak egy kis pacát láttunk az ultrahangon, pedig addigra megjárta velem Észtországot és Pozsonyt is -, azóta nevet kapott, és egyre határozottabb körvonalakat ölt a fejünkben. Még nem bújt ki, mégis köré szerveződik már az életünk: az egy éves sabbaticalból cégalapítás lett, és ezzel párhuzamosan az a döntés, hogy 1,5-2 évet még biztosan maradunk. A többi majd elválik, ugye. Ebben nagyon jók vagyunk... :)