Az elmúlt napokban ismét sokszor merült fel ez a kérdés. Miért az áldozatot hibáztatjuk, amikor zaklatásról vagy erőszakról hallunk? Hogyan lehetséges az, hogy amikor valakivel ilyesmi történik, az elkövető felelőssége mellett legalább akkora, ha nem nagyobb, hangsúllyal merül fel az áldozaté is? Miközben az mindenki számára nyilvánvaló, hogy az elkövető teszi áldozattá az áldozatot.

A napokban ez a szexuális zaklatás és visszaélések, sőt erőszak kapcsán merült fel, de újra és újra előjön gyilkossági ügyeknél is. Túl kihívóan öltözött fel, túl későn ment haza, miért azon a sötét utcán sétált keresztül, miért ment gyalog, ahelyett, hogy taxiba ült volna. Ésatöbbi.

Nem lehet, hogy azért reagálnak így sokan, mert ez az agy önvédelmi mechanizmusa? Az elkövetővel nem tudunk azonosulni, az áldozatot azonban magunk közül valónak érezzük. Ő olyan, mint mi, vagyis akár mi is lehettünk volna a helyében. Meg kell magyaráznunk magunknak, egyfajta önmegnyugtatásként, miért nem lehettünk volna mégsem. Azért, mert mi óvatosabbak vagyunk. Mert mi nem veszünk fel rövid szoknyát, kivágott ruhát, ha tudjuk, hogy későn megyünk majd haza egyedül. Mi nem hagyjuk el a jól ismert útvonalat, s a hazaúton végig ott van az agyunk hátuljában a készenlétben tartott tudás: melyek a menekülőútvonalak ezen a jól ismert úton. Ha történik valami, merre tudunk elmenekülni. A sötét lépcsőházban, amelyet a lámpafény csak szórványosan világít meg, már a kezükben van a kulcscsomó, ha úgy alakul, azzal esetleg tudunk védekezni. Bár a lépcsőfordulókban úgyis a lehetséges rejtekhelyek felé fordul először a fejünk. Vajon a férfiak is így közlekednek? Vajon ők is mérlegelik a lehetséges veszélyeket? Vagy ez a lányok szocializációja, hogy tudják, kiszolgáltatottak az erősebb férfiakkal szemben, és meg kell próbálniuk felkészülni?

Gyerekkorban a fiúkat és a lányokat még egyformán próbálják felkészíteni a szülők a lehetséges veszélyekre. A fiúk sem állhatnak szóba idegenekkel, ők sem mehetnek el egy cuki kiskutyát sétáltó ismeretlen felnőttel, ők sem fogadhatnak el fagyit bárkitől. Később is kerülhetnek bajba a fiúk is, bár őket többnyire az a veszély fenyegeti, hogy verekedésbe keverednek.

Arra készítenek fel mindannyiunkat már gyerekkorunktól kezdve, hogyan kerüljük el az áldozatszerepet. Mert ez az egyetlen módja annak, hogy velünk ne történhessen meg hasonló. Az elkövető nem közülünk való, ha őt helyezzük a figyelem középpontjába, azzal nem kínálunk alternatívát. Mi – normális emberek – úgy tudunk tenni ellene, ha betartunk bizonyos szabályokat. Ez a közvélekedés. És azt hiszem, ez egy pszichés önnyugtató reakció. Nem a helyzetre adunk választ, hanem a saját megdöbbenésünket próbáljuk nyugtatni. Egy-egy ilyen hír mindenkit kibillent a biztonságérzetéből. És erre a kibillenésre ösztönösen azzal válaszolunk, hogy racionalizáljuk a történteket, és az okokat keresve megnyugtatjuk magunkat, velünk ez nem fordulhat elő, mert mi teszünk ellene.

Pedig valójában nem tudunk tenni ellene. Jóllehet a pszichológusok szerint is vannak emberek, akik gyakrabban válnak áldozattá, valójában nem tudunk semmit tenni az áldozattá válás ellen. Nem az áldozat felelőssége, ami történik. Ő többnyire rosszkor volt rossz helyen.

Az emberek pedig ezt az általános és kivédhetetlen kiszolgáltatottság érzést azzal próbálják tompítani, hogy bizonygatják maguknak és a világnak, ezek a helyzetek körültekintő és óvatos viselkedéssel elkerülhetőek.

Nem is merek érdemben belegondolni, hogyan érezheti magát az áldozat ilyenkor. Hiszen ne felejtsük el, az első érzelem, amelyről minden – de különösen a szexuális visszaélést elszenvedett – áldozat beszámol: a bűntudat. Nem lehet, hogy ez ebből a közgondolkodásból táplálkozik? Hogy én vagyok felelős a helyzetért, hogy máshogy kellett volna viselkednem? Pedig dehogy. Nem az áldozat tehet arról, ami történik. Ha nincs elkövető, nincs áldozat. Ha pedig van elkövető, ha van olyan ember, aki erőszakot követ el egy másik emberen, akkor áldozat is lesz.

Tudom, hogy áldozatvédő szervezetek éppen azért küzdenek, hogy átformálják a közgondolkodást ezen a területen. Ebből a szempontból is nagyon fontosnak tartom a #metoo kampányt. Hogy sokan lássák, ez tényleg bárkivel megtörténhet. És ilyenkor azokra fókuszálni, akik elszenvedői a visszaéléseknek, őket kell támogatni, valamint ki kell mondani, hogy ami történt, az az elkövető felelőssége, azé, aki él, visszaél egy hasonló helyzettel. Ő az, aki tehet róla és tehet ellene.