"Hiába fürösztöd önmagadban / Csak másban moshatod meg arcodat"

Írtam már korábban, Karinthy is megmondta, a férfi a nőt akarja a nő a férfit, vagyis reménytelen, hogy megértsék egymást. Mégis ezzel próbálkoznak egész életükben, mert az ember társra vágyik.

De mit jelent a társ? Milyen társra vágyunk egyáltalán? Nem akarok párkapcsolati tanácsadó szerepbe csúszni, vicces is lenne, nincs nálam a bölcsek köve, nem tudom megmondani a tutit. Még akkor sem, ha az egyik barátom viccesen felkért a válási coach-ának. Mert nekem van már az ügyben tapasztalatom. Ami igaz.

Ráadásul ha lehet jól válni, mi az exférjemmel így tettünk. Könnyű volt: nem volt gyerekünk, és csak 1,5 évvel az elköltözésem után kezdtünk neki. Addigra lenyugodtak a kedélyek, és a bíróságról ebédelni mentünk. Ott mesélt először a barátnőjéről (a hírnek nagyon örültem, jóllehet bevillant, miért nem említette ezt meg odabent, hogy ne érezzem annyira kínosan magam, amikor a mindkettőnknek feltett kérdésre, együtt élünk-e valakivel, csak én válaszoltam igennel. Persze nyilván azért mondott egyszerűen nemet, mert nem éltek együtt, mert csak akkor kezdődött az egész közöttük. Mégis.).

De ez már régen volt. És bár kísért még a múlt, lassanként, azt hiszem, megbocsátok magamnak. Mindenképpen erre utaló jelnek veszem, hogy bár sosem gondoltam, hogy a papír tartana össze egy kapcsolatot, ismét azt gondolom, nagyon szép, amikor két ember hangosan kimondja, a másikkal akarja leélni az életét. Akár tanúk (vendégsereg) előtt, akár egyedül (a két kötelező tanú jelenlétében, persze).

Valahol vicces, hogy most jutottam el ide ismét, miközben lassan 1,5 éve hordok egy jegygyűrűt a bal kezemen. Jegygyűrűnek látszó tárgyat igazából. Mert bár a szó klasszikus értelmében jegygyűrű, jelentését tekintve nem az. Nem kérték meg újra a kezem. "Csak" kaptam egy gyűrűt a szerelmünk szimbólumaként. Ami éppen egy jegygyűrű (a szokásos selyemmel bélelt hófehér dobozban vettük át, belegravíroztattuk egymás nevét, és az eladó azt is megkérdezte, amikor próbáltuk, akarjuk-e majd a jobb kezünkön hordani). Illetve hozzám ebben a formában jutott el a kérdés, mert olyan nyelven zajlott a beszélgetés, amelyet egyelőre nem beszélek, minthogy az eladóhölgy az általam ismert 4 nyelv egyikén sem vállalta a kommunikációt.

Van tehát a gyűrű, de közben nincs együttélés, mert távkapcsolatban élek. Még mindig hajlamos vagyok azt mondani, hogy nincs tapasztalatom a távkapcsolattal, miközben több mint 2,5 éve élek egyben. Skizofrén helyzet...

És pont a távkapcsolat miatt fogalmazódott meg bennem egy csomó kérdés, és leginkább egy központi elem: a kommunikáció fontossága. Tudom, a csapból is ez folyik. És nyilván nem fogok tudni újat mondani már. Mégis írok róla.

A kommunikáció mindig természetes volt számomra, mint a levegő, soha nem kellett különösebben gondolkodnom a mikéntjén, mert sem írásban, sem szóban nem volt vele gondom soha. Sőt. Én voltam az a gyerek, aki két perc alatt mesélt mindenhol, ha éppen oldani kellett a feszültséget egy társaságban, miközben órákig elvoltam egy könyvvel egy sarokban, és tőlem robbanthattak volna mellettem, az sem tudott volna kizökkenteni. Mindezt persze akkor, ha éppen nem fára másztam, vagy katicákat mentettem a Balatonból. Kamaszkoromban tűnt fel először, hogy másképp kommunikálok, mint a családom. Hogy nekik erőfeszítés az, ami nekem természetes. Hogy amíg én könnyedén elkezdek beszélgetni bárkivel, ők sokkal visszahúzódóbbak idegenek között. És ennek nyilván volt lenyomata a családi kommunikációnkban is. Ők máshogy beszélgetnek. Mármint a szüleim és a húgom. Más témákról, más közegben, más módon. Érettségi körül fogalmazta meg az anyukám, hogy most már érti, mire gondolt az egyik kollégája, amikor a saját lányáról beszélve azt mondta, a bölcsész egy külön állatfaj. És tényleg. Hogy ennek van-e köze az ő természettudományos és műszaki érdeklődésükhöz, vagy egyszerűen érzelmi intelligencia kérdése a dolog, máig nem tudom, de tény, hogy teljesen másként beszélünk. És másról.

A kapcsolataimban sem okozott ez gondot soha. Persze minden pasim imádta, ahogy beszéltem, de a beszélek-és-írok annyira a lényem része, hogy ez nem csak a munkám, az életformám is. És ebből először harmincon frissen felül támadt konfliktus. És azóta folyamatosan szembejön a probléma. A hogyan beszélni problémája. A mit és hogyan megosztani problémája.

És lehet, hogy ez a helyzetekből is adódik (harminc felett egyre bonyolultabb csomagokkal járkálnak az emberek), mégis érdekes, hogy másodszor futok bele abba, hogy bár a munkámban szuper kommunikátornak (és itt nem csak hivatalos helyzetekről van szó, hanem emberek megszólításának képességéről is) tartanak, és tényleg ez az egyik kulcsa annak, hogy úgy tudom végezni a munkám, ahogy, a magánéletben nem tudom feltörni a másik héját.