Több hónapja láttam a Katonában a Molière-darabot. Nagyon tetszett, és gondolkodtam, írjak-e róla. Végül nem írtam. Azért írtam volna, mert meglepő volt a hatás, amelyet a darab tett rám. Francia irodalmat tanultam az egyetemen, sőt, doktori szinten is ezzel foglalkoztam. De Molière még tizenévesen lett a barátom. Franciául olvastuk a gimiben, bár a tizenhetedik századi szöveg még kéttannyelvűsként is sok lehetett, gondolom utólag. Nem emlékszem, hogy akkor nehéznek találtam volna. Ahogyan imádtam Ionescót is, pedig az ő nyelvi humora tényleg mély nyelvtudást igényel, jóllehet a felszínen könnyűek a szövegei: egyszerűek a szavak, nem túl bonyolult a mondatszerkesztés. Csak a rétegek ne tűnjenek el az egyszerűnek, könnyen érthetőnek tűnő felszín alatt.
Molière-ről pozitív kép élt bennem, kamaszként, azt hiszem, jófejnek tartottam. Mert bár néha túl erősnek éreztem a darabjaiban a helyzetkomikumot – mint egy tizenhetedik századi aláfestő nevetéssel ellátott Jóbarátokban –, a vígjátékaiból sugárzó életszemlélet, az, hogy a hatalmukkal visszaélő középkorúak és öregek újra és újra elbuknak, hogy a szerelmes fiatalok győzedelmeskedhessenek, szimpatikussá tette a hullámos hajú alkotót. Szinte már klisé, hogy Molière-nél a fiatalok győznek, s bár az idősebbek kezében van a hatalom – legyen az rang, pénz vagy mindkettő egyszerre – a szerelem végül erősebbnek bizonyul ennél. Hogy ez mennyire volt valóság a 17. századi Franciaországban, az más kérdés, Molière-nél ez a világrend.
Ám a Katona előadásának végén nem elégedetten mosolyogva álltam fel a székből. Persze Molière nem véletlenül klasszikus, színdarabjai jóval többet adnak egy-két órás szórakozásnál, elgondolkodtatják az olvasót/nézőt, a humor – a néhol igencsak eltúlzott helyzet- és jellemkomikum egyaránt – része az eszköztárnak. Irodalmárként a szöveggel dolgozunk. Ez sosem egyszerű egy drámánál, hiszen a dráma szövege az előadással lesz teljes, az azonban már szükségszerűen értelmezés. Ahogyan értelmezés a fordítás is, így tehát egy francia szerző magyar nyelven előadott darabja többszörös értelmezés révén jut el a nézőhöz. Nem is csak kétszeressel, mert a fordító és a rendező mellett ott van a dramaturg és a színész is.
Nem mosolyogva álltam fel tehát egy általam korábban is ismert történet megtekintése után, mert Ascher Tamásnak és Máté Gábornak köszönhetően jobban sajnáltam Arnolphe-ot, mint amennyire örültem, hogy a terve nem sikerült. Értelemszerűen felvetődik az aktualitás kérdése egy a nőt bábuként szerepeltető dráma kapcsán, amelyben a férfi főszereplő hosszú éveket fektet abba, hogy vastag vonallal körbe rajzolt keretek közé zárja leendő feleségét, egy olyan 21. századi valóságban, ahol ismét felmerül, hogy a női princípium az otthon és a gyerekek őrzése.
A főszereplő, az idősödő Arnolphe a világtól elzárva neveltet magának egy gyerekként kiválasztott fiatal lányt, méghozzá a lehető legvisszafogottabb intellektuális környezetben. Buta feleséget akar, mert vad fiatal éveinek tapasztalatát nem feledve azt reméli, a feleség butasága megvédi őt a felszarvaztatástól. Arnolphe számtalan férj felszavazásában működött közre, és cinikusan nyilatkozik még a darab jelenében is azok vakságáról és tehetetlenségéről. Mikor végre ő maga is megállapodna, a múltja elkezdi kísérteni. Nem attól kell tartania, hogy egykori áldozatai állnak bosszút rajta, ám a jelenség, melynek ő csupán egy képviselője volt, őt is fenyegeti. Az egész terv – tudatlanságban felneveltetni leendő feleségét, nem várva mást egy asszonytól, mint hűséget – hűen tükrözi világlátását. A boldogság csak annyi, hogy rajta nem nevetnek majd a háta mögött, ahogyan ő tette egykor másokkal.
Természetesen téved. Molière fiataljai mindig szimpatikusak. Agnès naiv és végtelenül egyszerű, de amikor szerelmes lesz, vágy ébred benne a tudás iránt, megérti, hogy addig sötétségben tartották. Társa akar lenni a férfinak, nem csak egy bábu az otthonában. Szerelme, Horace is naiv még, legalábbis vakon bízik apja barátjában, így éppen a felszarvazandó vőlegénynek mesél a lányról, akire felfigyelt. Ám annak ellenére, hogy a főszereplőhöz képest kevésbé hangsúlyos, a sematikus ábrázolásnál mégis több mélységgel megrajzolt fiatalok ügye kellene, hogy elnyerje a néző szimpátiáját, én – tudatosan is felismerve az írói szándékot: az idős kujon nevetségessé tételét – mégis szinte csak a Máté Gábor alakította Arnolphe-ra figyeltem. Naiv nézőként drukkoltam, hogy a csalódása gyógyítsa ki cinizmusából, és vezesse arra az útra, amely végül elhozhatja neki a boldogságot. A rendező és a színész szerethetővé tették a főhőst, elérték, hogy ne dőljek hátra elégedetten a helyreállt világrendet látva, hanem Arnolphe-fal maradjak gondolatban a színpad elsötétülése után is, tovább gondolva, hogyan alakulhatna szerencsésen a főszereplő sorsa, amennyiben képes tanulni a történtekből. Láttam már több Molière-darabot, franciául és magyarul is, de nem emlékszem, hogy valaha is ennyire határozottan a főhősre fókuszáltam volna. Köszönöm Ascher Tamásnak és Máté Gábornak az élményt, az árnyalt karakterábrázolást, amely új értelmezési lehetőséget kínált számomra.
És különösen hálás vagyok ezért a jelenben, amikor a hatalommal való visszaélésnek és a nő tárgyként való kezelésének való életből vett történetei nagyon könnyen elviszik az embert a leegyszerűsítő kijelentések felé. Természetesen nem azt mondom, hogy a Weinstein-félék megértése kellene, hogy legyen e történetek lényeges eleme, de azt gondolom, változtatni ezen akkor lehet, ha a jelenség össztársadalmi elítélésén és ellehetetlenítésén túl tényleg sikerül olyanná formálni a világot, ahol azért lesz elenyésző e ragadozók száma, mert a szocializáció kezdetétől sikerül egyenrangúságot teremteni férfiak és nők között.
Meg kell néznem a Nórát…
