Én is kiírtam végül. Gondolkodtam ugyan egy darabig, kiírjam-e, mert az én történetem nem a legsúlyosabbak közül való, és a néha munkára is, de soha nem nagyon személyes megosztásokra használt közösségi média felületeimen ez túlságosan kitárulkozó megnyilvánulásnak tetszett.

Azon gondolkodtam, vállaljam-e fel ezt az egészet, amikor attól félek, nincs nő – az országunkban legalábbis –, aki ne tudná, milyen érzés, amikor utána fütyülnek az utcán, vagy eleresztenek felé egy-egy talán még csak viccesnek sem szánt szexista megjegyzést bármely nyilvános térben.

Végül kiírtam. Kiírtam, mert egyre gyűltek a hasonló posztok a facebookomon, és úgy éreztem, hozzáteszem a magam részét a nagy egészhez, hogy a lehető legnagyobb láthatóságot kapja ez az ügy.

Mert nincs rendben, hogy tizenhárom évesen a barátnőmmel kutyát sétáltatva egy nagydarab ápolatlan, szőrös-szakállas férfi ránk mordult: „De jó seggetek van, úgy megkúrnálak!”, miközben éppen elhaladt mellettünk. Szemből érkezett, vagyis tuti nem látta a fenekünket, emlékszem, ez volt az első gondolatom. A legjobb barátnőm, akivel háromévesen, az oviban lettünk barátok, egyszerűen lefagyott. Én hívtam magunkhoz a nagytestű kutyáját, aki egészen messze volt korábban, de érezhetett valamit, mert mire a férfi mellénk ért, már nagyon közel szaglászott a fűben. Határozottan csengett a hangom, de nem ezért reagálhatott azonnal, hanem mert jól ismerve minket, megérezhette a félelmet – az én hangomban és a gazdája némaságában. Azonnal felkapta a fejét, beállt közénk és a férfi közé, és valahonnan nagyon mélyről kezdett el morogni. Félelmetes hangot adott. A kutya, amely egyébként olyan volt, mint egy gyönyörű, jámbor borjú, olyan fenyegető morgással vágta magát vadászpózba, hogy a férfi meg sem állt, szapora léptekkel továbbment mellettünk. Emlékszem, rátettem a kezem a kutya fejére, majd megmarkoltam a nyakán a szőrt – nagy kutya volt, ugyanolyan tempóban sétálhattam tovább, nem kellett lehajolnom –, és tovább vezettem. Nem akartuk, hogy reagáljon a férfi káromkodására, amely ellene és ellenünk harsogott. Biztosan beszéltünk róla valamennyit utána, de leginkább a döbbenetre emlékszem, és a megkönnyebbülésre, hogy a kutya ott volt, és ennyire gyorsan és jól reagált, hogy megérezte, mit és hogyan kell tennie, hogy ne legyen bajunk. Talán nem lett volna egyébként sem, talán a férfi nem akart mást, csak beszólni két kislánynak, nem derül ki már soha. Szerencsére.

De nem ez a történet késztetett a #metoo kiírására. Hanem egy későbbi eset. Akkor már huszonéves voltam, friss házas és doktorandusz. Egy háromnapos előadáson vettem részt, a 19. századi francia irodalomtörténet egyik sztárirodalmára jött Budapestre. Nem csak az előadásán vettem részt, de a mentorom kérésére elkísértem az irodalmár-szobrász férfit az Ecseri piacra, majd elmentünk vacsorázni. Előző nap érkezett, egy nálam két évvel idősebb doktoranduszlány ment ki elé a reptérre, és miután hazaért, felhívott. Elmondta, hogy a professzor úr kicsit furcsán viselkedett vele, amikor a reptérről elvitte a szállodába, megkérte, hogy kísérje fel a szobájába, hogy, amíg lerakja a bőröndjét, is beszélgethessenek. A lány több körös ellenkezés után végül lent várta meg a férfit a recepción. Majd elmentek teázni. Nem emlékszem, arról mesélt-e valamit, csak a figyelmeztetésére, legyek óvatos. Amikor másnap vége lett az előadásának, beültünk egy taxiba az egyetem előtt, és elindultunk az Ecserire. Babákat szeretett volna venni valamelyik következő szobrához. A taxiban hátra ült, mellém, és kérdezgetni kezdett a hátteremről. A kutatási témámról meséltem neki, és arról, hogyan találtam rá a szerzőre, akinek a doktori tanulmányaimat szenteltem. Tett valami olyan megjegyzést, mennyire értékelte volna a francia író is a szépségemet és az intelligenciámat, amit én viccesen elütöttem egy a francia nyelv és az irodalom iránt szintén érdeklődő férjemre tett utalással. A professzor sajnálkozva horkant fel azon, hogy ennyire korán férjhez mentem.

A piacon eleinte a tárgyakról, az általam kutatott szerző régiségekhez való vonzalmáról és az ő általa keresett babákról, a tervezett szoborról beszélgettünk. Nem volt tömeg a piacon, de azért sokan nézelődtek. Egyszer csak a professzor megölelt. Nem a derekamra tette a kezét, hogy átvezessen a tömegen, hanem átkarolta a vállam, és az oldalához szorította a testem. Azonnal elhúzódtam tőle, ő pedig zavartalanul beszélt tovább, mintha mi sem történt volna. Lefagytam. Folytattuk az utunkat a sorok között, én akkor már csak játékbabákat kerestem a tekintetemmel, hogy minél előbb találjuk meg, amit keresünk, és menjünk végre. Egy sor végén megálltam, hogy bevárjam, mert egy kicsit lemaradt. Reménykedve pillantottam vissza, hátha egy babát nézeget, amelynek a megvételénél tolmácsolhatok, majd mehetünk vissza a belvárosba, ahol már otthon vagyok, és ahol majd véget ér ez a délután. Öles léptekkel ért utol, és azzal a lendülettel belapátolt a karjaiba, és magához szorított. Bár a döbbenettől lelassultam, meg sem bírtam mozdulni, amikor megláttam, hogy a szája az enyém felé közelít, ólmosan, hitetlenkedve, de ösztönösen reagálva, félrefordítottam a fejem. Nyálas csókot nyomott az arcomra. Szerencsére csak az arcomra, mert elég gyors voltam, mert ekkor már ösztönösen figyeltem, mi lesz a következő lépése. Kirántottam magam a karjából. Nem tudom, a megdöbbenése miatt volt-e könnyű dolgom, vagy amúgy sem erőlködött volna nagyon, mindenesetre határozott léptekkel a kijárat felé indultam. Beültünk egy taxiba, és visszamentünk a belvárosba. A szállodájához akartam menni, hogy a visszakísérésével lezárhassuk a programot, és hazamehessek végre, de akkor megkérdezte, hol vacsorázzunk. Nem mertem neki azt mondani, hogy nem vacsorázom vele. Megígértem a mentoromnak, és megígértem neki is. Ma már hihetetlen, mennyire erősen dolgozik ilyenkor az emberben a megfelelésvágy. Meg akartam felelni a mentoromnak, a nálam 12 évvel idősebb oktatómnak, akiben teljesen megbíztam, akit végtelenül tiszteltem, és szerettem is. Ha ő kért fel erre a feladatra – nőként, akkor végigcsinálom. Hiszen ennél nagyobb bajom nem lehet, nyilvános helyen fogok enni ezzel az emberrel, nem történhet semmi. Így is lett. Egy teraszon ettünk valami könnyű és legfőképp gyors vacsorát, rengeteg ember volt körülöttünk, és még világos volt a kora este, nem éreztem azt, hogy ne lennék biztonságban. De mocskosnak éreztem magam. Kiszolgáltatottnak, mert nem én akartam ott lenni, a kötelességtudat tartott ott. És a jólneveltség. Hogy nem csinálhatok botrányt a sztárprofesszorral, aki vendégelőadóként tartja a doktori kurzusát az ország első egyetemén, és aki a mesterem mestere. Én éreztem mocskosnak magam, és azon gondolkodtam, mekkora az én felelősségem, talán túl kedves lehettem vele, ezért lépte át a határt, amelyet professzorként sem tehetett volna meg, de a mesterem mestereként még kevésbé. Én voltam zavarban emiatt, miközben ő, mintha mi sem történt volna, kedélyesen és lenyűgöző szakmaisággal csevegett velem a készülő doktori dolgozatomról vacsora közben.

Számtalan további eset volt még, amikor az utcán vadidegen fiúk és férfiak tettek megjegyzéseket rám – az ártatlanabbtól a tolakodón keresztül a minősíthetetlenül trágárig. Nem emlékszem mindegyik ilyen esetre, csak a tudás az enyém, amely ezekből a helyzetekből maradt bennem esszenciaként: az ember nőként folyamatosan kap megjegyzéseket az utcán. Egy eset emelkedik ki élesen a többi közül, egy párizsi délelőtt, amikor ott éltem, és a könyvtárba menet a metrólejárathoz igyekeztem. Messziről láttam, hogy egy fiatal arab férfi meg fog szólítani. Azon gondolkodtam, miért mindig engem szólítanak meg az emberek egy-egy utcát keresve, és elmosolyodtam a gondolatra, hogy biztosan annyira otthonosan sétálok Párizs utcáin, hogy helyinek tűnök a rengeteg turista között. Nem éreztem magam turistának, Párizs tizenhárom éves korom óta az a város volt, amelyet elfogadtam volna otthonomnak, ha valaha úgy alakulna, hogy nem Budapest lesz az otthonom. Mire a férfi a közelembe ért, kedvesen mosolyogtam, mintegy bíztatóan, kérdezzen csak nyugodtan, hátha ismerem az utcát, amelyet keres, hiszen ezen a környéken lakom. Mielőtt megálltunk volna, megszólalt. „Je te fais plaisir, chéri, hein ?”, mondta, vagyis örömet szerzek neked, drágám, ígérte, s a francia mondatból a kontextus, a felkínált öröm természete is egyértelmű volt. Annyira megdöbbentem azon, hogy visszaél a kedvességemmel (vagyis azzal, hogy mosolyogva vártam a kérdését, miközben egymás felé közeledtünk), hogy meggyorsítottam a lassuló lépteimet, és jó hangosan azt mondtam, „bazd meg!”. Így, magyarul. Nyilván nem értette, de amíg oldalról előre fordítottam a fejem, az ő irányából a metrólejárat felé, a szemem sarkából még láttam az arcára kiülő döbbenetet. Megtorpant. Én pedig gyorsan leszaladtam a metróhoz.

Azt hiszem, ez a meglepődés közös minden hasonló történetben. Az, hogy az emberben – aki ezekben az esetekben, a helyzet súlyosságától függetlenül, áldozattá válik – fel sem merül, hogy visszaélnek a segítőkészségével, a nyitottságával. A segíteni akarásával. Hogy egyenrangú, sőt az adott viszonyokat jobban ismerő helyzetéből egy pillanat alatt kiszolgáltatottá válhat. Mert a másiknak más van a fejében.