És akkor folytassuk az előző posztban felvetett gondolatot, a távkapcsolati egyszeregyet.
Korábban mindig azt gondoltam, én nem élnék távkapcsolatban. Hogyan is tenném, amikor nekem mindenekelőtt jelenlét kell, érintés, és közös élmény? És ha mégis, akkor az csak korábban történhetett volna meg velem, amikor még fél lábbal a francia kultúrában éltem. Most már, túl egy házasságon, és kiszakadva a frankofón burokból, újra itthon élve, miért kezdenék ilyesmibe?
Aztán jött egy német pasi, aki elég izgalmasnak és érdekesnek tűnt ahhoz, hogy belemenjek a játékba. Mert játéknak indult, aztán nyári szerelemnek, legalábbis ezzel hitegettem magam. És makacsul próbáltam nem tudomást venni a tényről, hogy a legrövidebb kapcsolatom is 1,5 év volt, hogy nem ismerem az egynyári szerelmek gyakorlatát. Persze, soha ne mondd, hogy soha, miért ne lehetne ezt 30 felett kipróbálni, still.
Szóval jött a német pasi, aki hihetetlen vonzó, beszél franciául, érti a mondataimat, mert hasonló a kulturális beágyazottsága, és aki valahogy jókor volt jó helyen. Vagy én voltam jókor jó helyen. Nyilván mindkettő. És így alakult, hogy vitorlázni járok, és Berlinbe. És megismertem egy kicsit Németországot, az egyetlen európai helyet, amely korábban egyáltalán nem vonzott. Soha semmi közöm nem volt a német nyelvhez és kultúrához korábban. Sőt inkább ellenállás volt bennem ezzel kapcsolatban. Hiszen Magyarországon németül tanulni egyfajta evidencia. Jó, az első idegen nyelv lehet az angol, mert ma már angol nélkül létezni sem érdemes, ugye, de akkor a második a német. Na igen, hacsak az ember el nem utazik Párizsba 13 évesen, és bele nem szeret a francia nyelvbe és napsütésbe, és a múzeumokba, és a körutakba, és a Szajnába. Ésatöbbi :)
Majd francia közegbe megy gimnáziumba, és így választ egyetemet is, sőt van ez még tovább is, doktori szinten is a francia irodalom mellett dönt. És aztán kiköltözik, hogy az egy-két hetes franciaországi utazások után ott éljen egy kicsit. Szigorúan átmeneti jelleggel, még csak gondolati szinten sem eljátszva a vissza nem térés lehetőségével. Mert életet leélni, gyereket vállalni otthon kell. Hogy a gyerek is otthon legyen a budapesti körutakon, a Dunánál, és hogy ő is tudja, a Balaton parti napsütésben sajtos-tejfölös lángost enni, miközben a lábunkat a vízben hasaló köveken pihentetjük, na az a létezés egyik olyan pillanata, amiért érdemes élni. És ez nyilván átadható távol élve, rendszeresen hazalátogatva is, ezt próbálgatjuk a barátnőmmel a keresztfiamon. De akkor még úgy gondoltam, én olyan mélyen beágyazódtam a magyar nyelvbe és kultúrába, hogy ezen kívül számomra nincs valódi tér. És hiába digitalizálódik a világ, hiába vihető már el sok minden egy e-bookon bárhova, hiába lehet katonás vendégjátékot Franciaországban is megtapsolni, majd kérdést feltenni magyarul Ascher Tamásnak, hagyva, hogy a tolmács fordított sorrendben fordítson. Továbbra is lehet azt hinni, hogy nem úgy lehet otthon a gyerekem Budapesten, ahogyan én, ha nem budapesti utcasarkokon fordul be gondolkodás nélkül, egyszerűen azért, mert ott nőtt fel, és magától viszi a lába. És ezt a nyelvi-kulturális-földrajzi beágyazottságot én annyira fontosnak, meghatározónak gondoltam, hogy bármilyen zseniális ajándéknak tartottam is azt, amikor valaki kétnyelvűnek születik, hogy bár őszintén örültem, a keresztfiam így nő majd fel, valahogy elképzelhetetlennek tartottam ezt magamra és a saját gyerekemre nézve.
Talán innen fakad a nehézség is. Talán az országhatárokon átívelő kulturális párhuzamok ellenére is jelen lévő interkulturális és a gender különbségek miatt van mégis egyfajta kommunikációs gát. Hogy tiltakoztam ez ellen korábban. Én, akinek csak szavai vannak. Hogy az eltérő anyanyelv nem számít, mert egy szerelemben kialakul a két ember titkos nyelve, amely átnyúl a nyelvek közti határokon. Hogy ezeknek a kötelékeknek nem állják útját falak.
Az volt az elmélet. A romantikus elképzeléseimmel fűszerezett teória arról, hogy két ember között mindig van híd, ha van szándék annak kiépítésére. És közben legbelül azt gondoltam, nekem talán mégsem volna elég egy ilyen kommunikációs közeg, mert számomra a nyelv több, mint eszköz. Számomra a nyelv a létezés tere. És persze mindenkinek az, csak nem mindenkinek ennyire fontos ez a tény. Nem mindenki gondolja azt, hogy a kimondás, a megbeszélés és a megfogalmazás nyitja ki az ajtókat, amíg odaérünk egymáshoz. És éppen ennek megtagadása zárja újra be őket, és teszi lehetővé az eltávolodást.
Én ezt gondoltam. És azt is, hogy nekem egyedül a francia lehet az a nyelv, amelyen képes lehetek lebontani ezeket a falakat. Hát, megkaptam. A Sors / Isten tényleg ironikus természetű lény. Szó szerint kaphatom vissza, amit átvitten értettem. Mert az értelmezhetőség kereteibe rengeteg lehetőség belefér :)
Kaptam tehát egy német pasit, aki remekül beszél franciául, és még jobban angolul, így azonnal két nyelv állt a rendelkezésünkre, hogy lebontsuk a falakat. Csakhogy ezek egyike sem valamelyikünk anyanyelve. És bár mindketten elkezdtük megtanulni a másik anyanyelvét (nem azonnal, persze, az egynyári szerelmet idegen nyelven is meg lehet élni), a lendület hiányzott. És maradt a két idegen nyelv, a francia és az angol. Mert a pasi ötlete volt, hogy franciául beszéljünk, az angol ugyanis inkább semleges munkanyelv a számára, míg a francia az érzelmek lehetősége. De amikor először vitatkoztunk, emelt hangon kijelentette, váltsunk át angolra. Majdnem felnevettem. Ott voltam Berlinben, a lakásában, egy ostoba vita kellős közepén, és akkor a másik közli, bár az ő ötletének köszönhetően lett a francia a közös nyelvünk, amikor veszekedésre kerül a sor, és minden erőelemnek jelentősége lesz, akkor váltsunk át angolra, mert angolul ő beszél jobban. Gondoltam ezt akkor. Ma már kicsit árnyaltabban látom. Topmenedzser a lelkem, szerintem arról is szó lehet, hogy neki a vita valójában a probléma eszkalálása, és mint ilyen a kommunikáció természetes része. Tehát a meglévő kommunikációs eszköztárával fog hozzá a kezelésének: tárgyal. Tárgyalási, probléma eszkalálási gyakorlata pedig angolul van. És a gondolatmenetébe valószínűleg meg sem jelent (de legalábbis nem ez volt a prioritás), hogy engem akarna hátrányosabb helyzetbe hozni azzal, hogy az általam jobban beszélt nyelvről átvált az általa jobban beszéltre. Talán még azt is gondolta, az angol nekem is munkanyelvem, nekem is van tárgyalási gyakorlatom, nosza, éljünk ezzel a tapasztalattal.
Mondom, ma már árnyaltabban látom, akkor, az első veszekedésünkkor teljesen abszurdnak éreztem ezt a kinyilatkoztatást: nyelvet váltunk, mert ő így érzi magát komfortosabban egy feszült helyzetben. A gyakorlat egyébként megmaradt, máig váltogatunk a nyelvek között, és a vita - a nehezebb témák megbeszélésének nyelve továbbra is az angol, míg a mindennapoké a francia.
Tök érdekes, hogy majd' 3 év alatt sem tanultam meg németül, és ő sem magyarul. Elkezdtem, tanulom, de nagyon kevés időm jut rá, így hihetetlenül lassan haladok. Ő magától tanulgat magyarul, és nem nagyon halad, mert ezer dologba kezd bele párhuzamosan.
De nem nyelvi szempontból akartam megközelíteni a kapcsolatunkat, hanem a távolság kérdését szerettem volna körüljárni. Íme a bizonyíték a fenti kijelentésemre: számomra a nyelv a létezés elsődleges tere. Tehát az eltérő anyanyelv szimbolizálhatja a teljes problémát, amit a távkapcsolat jelent számomra: a távolságot. Hiszen ha a nyelv az elsődleges kérdés, akkor nem mindegy, hol él a gyerekem? Ha sikerül körbevennem magyar nyelvvel és kultúrával gyerekkorában, magyar lesz akkor is, ha soha nem menne haza, pedig hát miért ne menne? A belvárosi lakásom akkor is megmaradna, ha elmennék, a Balaton már a német pasi számára is fogalom, ott akar nyaralót és vitorlást. Legalábbis a játék szintjén.
Szóval nem mindegy, hol él az ember? Ha nyelvében és kultúrájában megőrzi azt, ami a személyiségének az alapja, a magyarságát? Miközben lelkében mindig is európai volt inkább, ugyanúgy fontosnak tartva az európai értékeket, mint a magyarokat?
És így még nyugodtabban is szemlélhetné azt, ami otthon történik, nem kellene azon aggódnia, mekkora problémát jelent az, hogy először az életben el tudja képzelni, hogy nem otthon fogja leélni az életét.
És mégsem mindegy.
